Végre egy dögös kép
Nem friss az információ, hiszen ez a Perlrott kép tavaly decemberben szerepelt Virág Judit árverésén, de azóta is sokszor eszembe jut.
A kormány beszáll a divatba
Örömmel értesültem a kormány máris beletolt 100 millát a divatba. És ami szívet melengető, keresik a további támogatás lehetőségét. A kultúra bármely területének támogatása részemről üdvözlendő cselekedet. Igaz, a divat tipikusan a kockázati tőke területe lenne, de sebaj, gondoltam mindaddig, amíg nem láttam a kollekció egy részét. Nem vagyok egy divatguru, de szeretem a magyar tervezők munkáit. Amit azonban itt láttam, az a Szovjetunió fénykorának a bemutatóihoz hasonlított.
Ott láttam utoljára balalajkát, nyírfakérget, matrjóska babát, kozák inget újra álmodva, amolyan szovjet módinak. Bocskait hordó honfitársaimnak ezért azt javasolnám, inkább a hagyományost viseljék továbbra is, a nájlon, heavy metál, sci-fi változatok még nem egészen kiérleltek.
Boldog, boldogtalan és Sugár János
Bő tíz évvel ezelőtt, az EDGE kommunikációs cég irodájának falait alkalmanként kortárs művészek képei díszítették. Ezek az alkalmak ügyfélpartik voltak, amihez a “kiállítás” megfelelő ürügyet szolgáltatott. Általában valamelyik galériával együttműködve jöttek létre ezek a vernisszázsok, nem is igen akartak többek lenni annál, mint amiért létrejöttek. Csakhogy, minden, ami jó ötletnek tűnik, az ragadós. Mondhatnám úgy is, hogy lenyúlják. Tovább
A tehetséges magyar nép mítosza.
Egyesek időről időre, megpróbálják az isten adta nép önbecsülését felturbózni. Nagyívű, mitikus kijelentéseket tesznek a magyarságról, úgy általában. Csakhogy a mítosz barkácsolás, nem kifizetődő tevékenység, ugyanis nem önbecsülést, hanem önhittséget teremt. Az önhitt ember pedig képtelen az önvizsgálatra, a változásra, hiszen nem is érzi annak szükségét, mert annyira el van ájulva saját maga nagyságától. Tovább
Az én gyüjteményem 1.
Egy virtuális gyűjteményt hozok létre, amibe minden hétvégén, beválasztok egy- egy művet, ha van mit. A gyűjtemény természetesen a valóságban nem létezik, nincs is bennem igazi gyűjtő szenvedély. Azonban szívesen hívok életre egy ilyen kollekciót játszásiból. Tekinthetjük ezt, egyfajta tanácsadásnak vagy akár csak egy szubjektív véleménynek, hogy mit tartok érdemesnek arra, hogy kvalitásai alapján a “birtokomba” kerüljön. Szeretném kijelenteni, hogy nem óhajtok senkit befolyásolni. Sem valakit promótálni, sem valakinek ily módon reklámot csinálni. A virtuális gyüjteményhez nem fűződnek anyagi érdekeim. A barátaim azt mondták hülye vagyok. Lehet. Minden esetre, ha valakinek ezzel segíteni tudok az örömmel tölt el.
Tóth Barnabás Barnie: Grandpa 02
Barnie amilyen fiatal, olyan tehetséges. Kedves, szertelen fickónak tűnik, aki még keresi a helyét a világban, talán még nem tudja merre induljon. Képei azonban nem ezt mutatják, azok igazi profi melók. Kiérlelt, koheres, következetes látásmód jellemzi munkáit. Különösen izgalmas, , hogy képes internacionális képi világot teremteni, egy provinciális valóságból. Engem leginkább Tracy Moffat-ra emlékeztet és ezt komoly dícséretnek szánom. Nehéz volt választanom, mert több, számomra nagyon kedves sorozata van. Akár, a Nagypapás vagy a Roma esküvő vagy a Betyárdűlő képeiből is szívesen emelnék be egyet-egyet. Remélem Barnie-t magasra repíti a siker és képe “gyűjteményem” értékes darabja lesz.
Preview
Tarlós István Főpolgármester úr, ma villámlátogatást tett a rövidesen megnyíló “Art on lake” kiállítás helyszínén. A preview után bejelentette, hogy a Városligeti tó neve, mostantól Kisbalaton-ra változik.
Ahol szükség van és ahol nincs a művészekre l.
Mark Rothko: White Center
Szükség van-e művészekre? A világnak vannak olyan részei ahol ez a kérdés fel sem merül, fel sem merülhet, mert a művészet része a mindennapi létnek, amit át és át jár ezer és ezer módon. Magyarországon azonban a “nincs szükség művészekre” tahó megközelítés elkeserítő, de sajnos nem egyedi. Abban igen, hogy pöffeszkedően arrogáns és “bátor”, de a lényeget tekintve nem különleges. Ez jól látható az épített környezettől az öltözködésen át egészen az enteriőrökig. Említhetném a kortársművészethez való viszonyulást és annak meg nem értését, valamint az ebből fakadó gúnyos megjegyzéseket. Lepukkadt, igénytelen, proletár vagy helyesebben proli szemlélet. Ugyanis a “művészi” elutasítása nem más, mint igénytelenség, bárdolatlanság, tudatlanság. A művész kategóriát egyébként nem kedvelem abban az értelemben, ha azt egy különleges, kiváltságos csoportként definiálják és kizár más, általában nem “művészek” által végzendő emberi tevékenységeket, mint például az asztalost vagy a szakácsot (Heston Blumenthal az vajon mi?) A művészet szerintem egyfajta hozzáállás vagy viszonyulás a feladathoz, mi több az élethez és annak legfontosabb részéhez a munkához. A munka a legcsodálatosabb emberi tevékenység, ahol kiteljesedhet és értelmet kaphat a létezés. Gondoljunk csak a zen-re, ahol lényegtelen a cselekvés miben léte, a “benne levés” az eggyé válás az itt és most-ban a fontos, a tökéletes, koncentrált tevékenységgel és ezáltal a mindenséggel. És ez lehet zen kalligráfia, takarítás vagy tájkép festés vagy akár főzés. Nem elhanyagolható természetesen a tehetség és a zsenialitás kérdése sem. Az egész halmaz eredője végül is a minőség. Ahol ez így van, ott jól, vagy legalábbis jobban működnek a dolgok általában. Ahol a munka nyűg, teher, szükséges rossz, és csak a piálás előtti intervallumot jelenti, ott semmi nincs a helyén, mint például nálunk. Itt arrogancia van, nincs tolerancia és nincs megértés. Az alázat és odaadás ismeretlen. Azt gondolom, ha a “művészeket” így definiáljuk -miért ne tehetnénk- érthetővé válnak bizonyos okok és következmények. Abban a közegben, ahol a művészet igény és ennek következtében érték, ott azt meg is becsülik. Ennek aztán vannak jól látható következményei. Hogy milyenek azt majd később sorra veszem.
Ha most lazításként a műgyűjtés, műkereskedelem szintjére ugrunk, akkor – természetesen nem megfeledkezve az adott helyszín jóléti nívójáról, amit megpróbálhatunk a jövedelmi viszonyokkal súlyozni- pusztán érdekességként, felsorolnék néhányat a kortárs művészek munkáiból és aukciókon elért áraikból. Hatásvadászati célból forintosítva.
Gerhardt Richter: Abstraktes bild 1990 2 051 584 000 Forint 2011 02 15 Sotheby’s London
Cindy Sherman: Untitled 153 1985 480 000 000 Forint 2010 11 08 Phillips New York
Jasper Johns: Flag 1960-1966 5 100 000 000 Forint 2010 05 11 Christie’s New York
Mark Rothko: White Center 13 000 000 000 Forint 2007 05 15 Sotheby’s New york
És egy érdekesség az árak emelkedéséről:
Lucian Freud: Naked Portrait With reflection (1980) 845 376 000 Forint volt 1998 12 09 -én a Sotheby’s-nél, Londonban. Ugyanez a kép 4 190 340 000 forint lett 2008 06 30 a Christie’s- nél ugyancsak Londonban.
Valaki halkan keresett tíz év alatt egy szolidabb összeget.
Szabad a vélemény
Az elmúlt napokban sok emailt kaptam. Nagyon köszönöm a biztatást és a pozitív véleményeket. Többen javasolták, hogy a blog sokkal élőbb és látogatottabb lesz, ha lehet kommenteket írni. Bevallom, én csak a trágár, durva beszólásokat és vitákat, valamint a direkt politizálást szerettem volna elkerülni a kommentek kizárásával. Remélem, ha nyitva az ajtó, akkor is megkíméljük a blogot a nem kívánatos beszólásoktól.
I LOVE TATE MODERN
Lenyúlták Pali Bácsit, mint aktuális kortárs művészt az angolok. Be a part of Taste, enjoy a vaniliás karika today!
Akit turbó diesel motorral áldott meg az ég
Bodó Kata, az elnyűhetetlen energia bomba, – válság ide, válság oda- csak összegründolt egy újabb, immár nemzetközi kortárs művészeti víziparádét. Igaz, az előző óta eltelt immár tizenkét év. Akkor csak magyar képzőművészek állítottak ki a tavon, nagy sikerrel. Aztán a pénztárcák kiszáradtak, majd kisvártatva a tó is. A szinte lehetetlen küldetést, a nehézségek ellenére, most mégis sikerre vitte a stáb. Hogy a kortárs művészetre nem egyszerű támogatót, finanszírozót találni, azt magam is tapasztaltam. Pedig örökké él bennem a remény, hogy egyszer a döntéshozók is rájönnek, hogy a művészetnél nincs jobb országimázs. Jobb címlapon lenni egy kiállítással, mint politikai csatározásokkal (na, ezt most sikerült elég finoman megfogalmaznom). Ott, ahol milliárdokat költenek a művészetre, ott is tudnak, sőt szoktak is számolni. Valószínű, hogy összességében pozitív a mérleg, különben nem csinálnák. Itt mi hiányzik ehhez? Egy abakusz? Vagy valaki, aki felírja és összeadja a járulékos bevételeket és még valaki, aki meglátja ebben az okosságot?
Már épül a kiállítás. Aki ellátogat a Városligeti tóhoz, az láthatja a szülés kínjait és örömeit is. Sok sikert kívánok mindenkinek, aki részt vesz ebben a giga produkcióban. Reméljük a következőre nem kell tizenkét évet várni. A diesel motor egyébként is elnyűhetetlen.
Kulturális konzultáció
Vannak, akik szerint be kellene vezetni Magyarországon, az iskolákban egy korszerű művészeti képzést, az elavult, tartalmatlan rajzoktatás helyett. Más valaki azt mondja, a művészekre semmi szükség. Ön mit gondol erről?
1848 március 15?
Jó dolog az internet világa, segítségével a műkereskedelem is globalizálódott. Már nem csak Budapesten vehetünk magyar képeket, hanem lassan az egész földgolyón. Felelőtlenség lenne bármit biztosra állítani erről a Czóbelről egy fotó alapján, én azért mégis óvatosságra inteném a vadászokat. Az ár ugyan vonzó, de a kapzsiság és a leletmentés láza nem jó tanácsadó. Ami külön tündéri, feltéve, hogy ez tényleg ’48 márciusa, az a hirdetőoszlop meg a telefonfülke.
Schilling Árpád vs Demján Sándor a birodalmi lépegető
Schilling Árpi lenyűgöző, kulturált, megsemmisítő válasza a Magyar Művészeti Akadémia egy prominens pártoló tagjának elképesztő kijelentésére.
Az akol melege
Mindig szerettem volna részt venni egy olyan művészeti folyóirat létrehozásában, amely nem nélkülözi a kritikai hangot. Egyenes beszédre gondolok, nem a sorok közti rejtett, csak kevesek számára kikódolható utalásokra, kétértelmű megjegyzésekre.
Úgy öt-hat évvel ezelőtt tettem egy kísérletet egy netes újság elindítására, ami nem csak képzőművészettel, hanem a vizuális kultúrával általában, az épített környezettel, a reklámmal, a televíziózással, az utcaképpel stb. foglalkozik.Beszéltem is erről néhány, általam alkalmasnak gondolt tollnokkal, akik igen lelkesnek mutatkoztak. Az ötlet mindenkinek tetszett, azonban írni senki sem akart. Kicsi a pálya és sokan szeretnének focizni, a megszerzett pozíciókat senki sem szeretné elveszíteni és senki nem akar a kis mellékesek sírásója lenni.Kritikát mondani egyébként is népszerűtlen dolog. Ellenségeskedést szül, legyen akár tényekre alapozott vagy szubjektív. Nem egy újságot fenyegettek már a hirdetések visszavonásával, ha a megrendelőről, általa nem túl hízelgőnek ítélt cikk jelent meg. Ha én, mint a kereskedelem egyik szereplője megszólalok, akkor az a savanyú a szőlő esete.Olyat is láttunk már, hogy egy kritikai hangot sem nélkülöző orgánum szépen lassan hogyan válik közönséges promóciós felületté. A lapeladásokból úgysem lehet fenntartani sem hardvert, sem a szoftvert.
Szüksége van-e egyáltalán ennek a közegnek kritikára? Vagy olyan jó így, ahogy van, senki nem bánt senkit (mármint nyilvánosan) biztonságot nyújt az akol melege. Történjen bármi, csak a szépet láttatjuk.
Lehet röhejes kiállításokat rendezni, ha elég nagyok vagyunk, csak szuperlatívuszokban írnak majd rólunk. Dumáljuk meg a hozzá nem értőt, hajtsuk bele idióta vételekbe, senki se tesz megjegyzést, csak az eredmény számít, ami fantasztikus, óriási rekord, akarom mondani orális rekord.
Felvetődött valaha az árrendszer kérdése? Soha. Ha a klasszikus aukcióknál maradunk, akkor kiderül, hogy sokszor harmadrendű, silány művek kelnek el tízmilliókért, ugyanakkor remek munkák méltatlan áron. Hogy az aukciósházak ezt miként magyarázzák az lényegtelen, mert ők természetesen a mundért védik. Senki sem kényszerített senkit, hogy hülyeséget csináljon. A kortárs piacon kis túlzással minden másfél millió. Aki most jött az iskolából az is és az is, aki mögött kiállítások, albumok, múzeumi vásárlások, azaz egy komoly életmű van.
Kell-e a kritika? Kellet volna már rég. A gazdasági válság önmagában is drámai hatással lenne a hazai műkereskedelemre, de a brutális méretű bizalomvesztéssel együtt a helyzet katasztrofális. Azt gondolom, hogy a kritika hiánya a műkereskedelemben, a galériák és kiállítások világában valami olyasmi, mint -amiről most sokat beszélnek – a fékek és ellensúlyok hiánya egy demokráciában.
A múlton merengeni persze nincs sok értelme, bár a bizalmatlanság nem múlt, hanem sajnos nagyon is jelen. Ezt a piacot újra kell építeni. A majdani új vevőket, gyűjtőket orientálni és támogatni kell. Ehhez elengedhetetlenül szükség lenne a tisztességes kritikai hangra, nem egy-egy szereplő kárára, hanem minden résztvevő hasznára.
Információ
Change this sentence and title from admin Theme option page.
