Finom, kellemes ott az élet.

A kilencvenes évek elején megkeresett egy idős úr, egy szép kb. 30 x 40 centiméteres akvarellel. Az édesapjától örökölte, aki állítólag Párizsban vette valamikor a húszas években. És ő úgy emlékszik, a kép egy Matisse. Lehet is meg nem is. Hihetetlen történeteket hallottam már, de ugye azt szokták mondani, nem sztorit veszünk hanem képet. Frankó vagy kampó? A kérdést nem tudtam eldönteni. Legfeljebb az „olyan, mint egy Matisse” megállapításig juthattam volna el, de ez kevés egy vételhez, egy eladáshoz meg pláne. Egy szignálatlan akvarell esetében a Szépművészeti Múzeum bírálata sem lett volna elég garancia egy esetleges eladáshoz, ráadásul állítólag ők is hezitáltak a kép szerzőségét illetően. Szerettem volna segíteni, de még csak tanácsot sem tudtam adni, hogy hol próbálkozzon.

Eltelt egy év, amikor ismét eljött. Körbe sétált, alaposan megnézte a kiállított festményeket. Hellyel kínáltam, ő leült, két kezét a sétabot gombjára tette, pár percig csendben üldögélt, majd kicsit közelebb húzta a széket és halkan beszélni kezdett.

Remélem, önben megbízhatok! – úgyhogy mondok egy mesét.

Nemrég volt nyolcvan éves és a felesége egy csodálatos ajándékkal lepte meg. Elvitte őt Párizsba, repülővel és úgy érzi, talán ez volt az egyik legcsodálatosabb hetük, amit együtt töltöttek az életben.

Képzelje el, nem csak mi utaztunk, még “valaki” repült velünk, mert én bizony beraktam a pakkomba a Matisse-t. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, de ha Budapesten senki sem mondta a képre azt, hogy “M”, miért pont a vámos ismerné fel ha megtalálná.  Édesapám többször elmesélte, hogy hol volt a galéria, ahol annak idején a képet vette. Akár hiszi fiatalember akár nem, egy kis kutatás után megtaláltam a céget a párizsi telefonkönyvben. Felhívtam őket, aztán odamentem. Elővettem a képet és elmeséltem a sztorit, meg a kálváriámat is a múzeummal és a budapesti ócskásokkal. Hiába van birtokomban egy Matisse, nem tudom bizonyítani az eredetiségét és így nem ér semmit, sőt Pesten vén bolond csalónak néztek többen.

Kedvesen mosolyogtak és megkérdezték, hogy hívták a papát, és tudom-e, hogy mikor vehette a képet. Pontosan nem tudtam az évet, de megelégedtek azzal az öt évvel, amikor apám üzleti útjai során havonta megfordult Párizsban. Kérték a régi címet is, ahol gyerekkoromban laktunk. Óriási könyvet hoztak elő a raktárból vagy az irodából, majd elkezdtek benne keresgélni. Nem akarom feltartani, a lényeg az, hogy megtalálták a könyvben pontosan dátumra, hogy a papa mikor vette a képet és mennyiért. Hetven évvel ezelőtt! Szó nélkül kiállítottak egy igazolást arról, hogy eredeti Matisse, fotóval és egy fénymásolattal a korabeli számláról. Kedvesen megkínáltak egy kávéval és megkérdezték, mi a szándékom a képpel. Azt mondtam, még nem tudom, meg kell beszélnem a feleségemmel. A szállodában egész este, még a vacsora alatt is arról polemizáltunk, mit tegyünk.

Gyermekünk sajnos nem született, szóval nincs örökösünk, úgy hogy másnap délelőtt együtt visszamentünk a galériába és magunkkal vittük a képet is. Szóval érti, most van egy kis pénzünk kint. Ha az egészség engedi, egy párszor még elutazhatunk Párizsba. Szeretjük Párizst, finom, kellemes ott az élet. Néha, ha csak pár napra is, tudja, olyan jó egy kicsit urizálni.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: