Az akol melege

Mindig szerettem volna részt venni egy olyan művészeti folyóirat létrehozásában, amely nem nélkülözi a kritikai hangot. Egyenes beszédre gondolok, nem a sorok közti rejtett, csak kevesek számára kikódolható utalásokra, kétértelmű megjegyzésekre.

Úgy öt-hat évvel ezelőtt tettem egy kísérletet egy netes újság elindítására, ami nem csak képzőművészettel, hanem a vizuális kultúrával általában, az épített környezettel, a reklámmal, a televíziózással, az utcaképpel stb. foglalkozik.Beszéltem is erről néhány, általam alkalmasnak gondolt tollnokkal, akik igen lelkesnek mutatkoztak. Az ötlet mindenkinek tetszett, azonban írni senki sem akart. Kicsi a pálya és sokan szeretnének focizni, a megszerzett pozíciókat senki sem szeretné elveszíteni és senki nem akar a kis mellékesek sírásója lenni.Kritikát mondani egyébként is népszerűtlen dolog. Ellenségeskedést szül, legyen akár tényekre alapozott vagy szubjektív. Nem egy újságot fenyegettek már a hirdetések visszavonásával, ha a megrendelőről, általa nem túl hízelgőnek ítélt cikk jelent meg. Ha én, mint a kereskedelem egyik szereplője megszólalok, akkor az a savanyú a szőlő esete.Olyat is láttunk már, hogy egy kritikai hangot sem nélkülöző orgánum szépen lassan hogyan válik közönséges promóciós felületté. A lapeladásokból úgysem lehet fenntartani sem hardvert, sem a szoftvert.

Szüksége van-e egyáltalán ennek a közegnek kritikára? Vagy olyan jó így, ahogy van, senki nem bánt senkit (mármint nyilvánosan) biztonságot nyújt az akol melege. Történjen bármi, csak a szépet láttatjuk.

Lehet röhejes kiállításokat rendezni, ha elég nagyok vagyunk, csak szuperlatívuszokban írnak majd rólunk. Dumáljuk meg a hozzá nem értőt, hajtsuk bele idióta vételekbe, senki se tesz megjegyzést, csak az eredmény számít, ami fantasztikus, óriási rekord, akarom mondani orális rekord.

Felvetődött valaha az árrendszer kérdése? Soha. Ha a klasszikus aukcióknál maradunk, akkor kiderül, hogy sokszor harmadrendű, silány művek kelnek el tízmilliókért, ugyanakkor remek munkák méltatlan áron. Hogy az aukciósházak ezt miként magyarázzák az lényegtelen, mert ők természetesen a mundért védik. Senki sem kényszerített senkit, hogy hülyeséget csináljon. A kortárs piacon kis túlzással minden másfél millió. Aki most jött az iskolából az is és az is, aki mögött kiállítások, albumok, múzeumi vásárlások, azaz egy komoly életmű van.

Kell-e a kritika? Kellet volna már rég. A gazdasági válság önmagában is drámai hatással lenne a hazai műkereskedelemre, de a brutális méretű bizalomvesztéssel együtt a helyzet katasztrofális. Azt gondolom, hogy a kritika hiánya a műkereskedelemben, a galériák és kiállítások világában valami olyasmi, mint -amiről most sokat beszélnek – a fékek és ellensúlyok hiánya egy demokráciában.

A múlton merengeni persze nincs sok értelme, bár a bizalmatlanság nem múlt, hanem sajnos nagyon is jelen. Ezt a piacot újra kell építeni. A majdani új vevőket, gyűjtőket orientálni és támogatni kell. Ehhez elengedhetetlenül szükség lenne a tisztességes kritikai hangra, nem egy-egy szereplő kárára, hanem minden résztvevő hasznára.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: