Nehéz a dolga a galériásnak

Az idealisták számára a cél Európa, nemcsak frázisként, valóságosan. Ezt nem sok mindenben sikerült idáig teljesíteni, talán csak a benzin árakban, de ne legyünk türelmetlenek, kezdetnek ez is valami.  Azt hiszem abban mindannyian egyetértünk, hogy nehézsorsú nemzet vagyunk. Csak két momentumot emelnék ki, az egyik a múltunk a másik meg a jelenünk. Azt hiszem, ezzel a történeti hátteret röviden, de jól jellemeztem. A nehézségekkel szinte mindannyiunknak szembe kell nézni, akiknek nem, azok száma statisztikailag elhanyagolható. A kortárs galériások nem az utóbbi körbe tartoznak. Számomra két kategória létezik, az egyik a galerista, a másik a boltos. A boltossal nem tökölnék sokat. Idesorolnám a lekvárfőzésből érkezett háziasszonyokat, a tájékozatlan szerencsevadászokat és azokat az “újarisztokratákat”, akik ezáltal szeretnének artisztikus magasságokba katapultálódni.  Az igazi galerista idealista, azért csinálja, mert imádja a munkáját és általában az egész életét ez tölti ki. A galerista felkészült, tájékozott, jó ízlése van és általában csalhatatlan az ítélőképessége. A galeristának “szép” a galériája. A galeristát nem szokták szakmailag fikázni.  Galeristák kevesen vannak Budapesten. Hasonló problémákkal küzdenek, mégsem tartanak össze. Kevés a nemzetközi mércét megközelítő, stabil színvonalon dolgozó művész. Kevés az önálló értékítélettel bíró gyűjtő. Alacsonyak az árak a költségekhez képest, ezért a galerista nem tud kellően megerősödni ahhoz, hogy kibírja a nemzetközi jelenlét pénzügyi sokkjait. Ezért a magyar kortársművészet nem tényező a nemzetközi műkereskedelemben( a klasszikus sem). A lakosság általában elutasítja a kortárs művészetet, mert nem érti, ezért inkább kiröhögi. A galerista mégis küszködik, mert megszállott. Ha ennyi energiát fektetett volna bármi másba, már rég hanyatt dőlhetne. A tőke nem lát fantáziát a műfajban, mert hosszú a megtérülési idő és kicsi a piac. Ha lenne komoly üzleti stratégia és mellé elkötelezett pénzügyi befektetők, nem így lenne. Ma viszont így van. “Tartsd a vagyon egyharmadát műtárgyban” mondta André Kosztolányi. A gurunak ezt a tanácsát kevesen fogadták meg.  Mindennek ellenére mégis vannak galériák Budapesten, kevés, de van.

Most pedig lájkolok néhányat az elmúlt évek legjobbjai közül. Ez csak egy magánvélemény, sorrend nélkül, kivéve egyet, melynek vezetője sajnos már nincs közöttünk. Nekem ő volt a number one, a Dovin, Délceg Katival, így együtt. Tiszta, elegáns, igazán európai, Katalin pedig “a galériás”, egy valódi Hölgy. A Vintage, amilyen pici, olyan kedves és következetes. Tulajdonosa az egyik legnagyobb küzdő, Pőcze Attila. Fotók, printek, itthon ez egy nagyon nehéz műfaj.  A Deák Erika Galeria hosszú évek óta az egyik legjobb, kiváló művészekkel. Hans Knoll galériája, sosem tudom, hogy magyarnak tekintsem-e vagy egy osztrák galéria kihelyezett tagozatának, de ez a lényegen nem változtat.  A Szoboszlai János vezette ACB tiszta, világos koncepcióval, figyelemmel a nemzetközi trendekre. A Kisterem az intellektuális vonalat kedvelőknek, Valkó Margittal. És az ősapánk Szalóky Károly! Lassan az egész Várfok utcával. Hát ennyi. Ha lesz újabb, majd írok.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: