Hogyan gyűjtsünk képeket ?(részletek egy másik, meg nem jelent könyvemből)

………..Soha ne legyenek előítéleteink, gyökerestül irtsuk ki ha felfedezzük magunkban akár csak a nyomait is. Minden mű egy gyermek, egy rejtvény, egy üzenet, mely megértésre, megfejtésre vár. Magányos kiáltás, néha üvöltés, abban a hitben, hogy talán meghallja valaki. Szeretetet, együttérzést kíván, akár egy szenvedő élőlény. Teljes nyitottságot, nyugalmat, ugyanakkor éber figyelmet vár el tőlünk. Ebben az állapotban van esély érteni és megérezni valamit abból, ami minden dolgok legvégső lényege. Hívhatjuk sokféleképpen, de legfőbb tulajdonsága a megnevezhetetlensége. A kiállításon valakivel  fecserészni vagy napi gondokról polemizálni kerülendő, zavaró tényező . Ha zaklatottak vagyunk, üljünk le néhány percre és próbáljuk meg lecsendesíteni az elménket. Amikor úgy érezzük, hogy tudunk arra figyelni, amiért jöttünk, akkor nézzük meg a képeket. Először messziről, majd közelebbről, végül egészen közelről. Mást és mást mutat távolról, vagy ha vele vagyunk. Szándékosan írtam így, hogy „vele”, tényleg olyan mintha leülnénk beszélgetni vagy összebújnánk egy kicsit sustorogni. Távol és közel, sokszor mintha nem is ugyanaz a kép lenne. A túlparton, mint egy idegen, aki talán tetszik, talán nem, aztán ha leül mellénk, mélyen egymás szemébe nézünk, és lehet, hogy azonnal beleszeretünk. Figyeljük meg egészen közelről a felületek játékát, micsoda fantasztikus, izgalmas mikrokozmoszok. Ilyenkor képes feltárulni az anyag végtelen mélysége ezekben a parányi absztrakt részletekben, hiszen ilyen közelről már semmiféle konkrét ábrázolás sem látszik. Olyan, mint sok–sok expresszív absztrakt kép egymásra halmozva. Nézzenek meg egy Bálint Endrét, egy Mednyánszkyt, egy Ország Lilit, vagy egy Tóth Menyhértet közelről. Vannak alkotók, akik az anyagnak ezt a fajta játékát, gazdagságát szándékosan kirekesztik. Kassákot vagy Bak Imrét teljesen fölösleges közelről nézegetni. Spekulatív festészet, dobozokba szorított, elfojtott érzelmek, szigorú rend. És mégis tud fantasztikusan jó lenni. Azzal a kevés, látszólag egyszerű eszközzel is. Remélem közben senki se sziszegte, „hogy olyat én is tudok”. Higgyék el, ezt az utat sem adják ingyen. Vigyázzanak az előítéletekkel, kiirtani………………..

…………………………

Egy igazi jó galéria hosszú távra tervez minden értelemben. A vevőit igyekszik támogatni törekvéseikben. Az egészséges gyűjtő- galériás kapcsolat egy életen át tartó párbeszéd, illetve adás-vétel mindkét irányban. Hiszen az a természetes, hogy ha a gyűjtő elad vagy cserél, azt is megszokott galériájában bonyolítja. A jó kereskedő tud önmérsékletet tanúsítani, és nem nyúzza meg ügyfelét. Ebben az esetben lehet, hogy többször is tud keresni egy – egy képen. Egy festmény vásárlása óta eltelt idő alatt bekövetkező értéknövekedés a vevő számára boldogságot jelent, ami a galériás iránti bizalom növekedését eredményezi. És ha ilyenkor értékesítésre kerül sor, annak hasznát mindketten élvezhetik. Ha a kép gyenge volt, vagy más oknál fogva az értéke csökkent, bizony nem tesz jót a kapcsolatnak. A galériás alaptulajdonsága kell, hogy legyen a kifinomult jó ízlés. Ennek hiányában szerintem nincs is miről beszélni. Legalább is nem tanácsolnám, hogy vezetőjüknek válasszanak egy vakot. Jó szem és jó ízlés elengedhetetlen kelléke annak, hogy egy-egy képet minden tekintetben helyesen tudjon megítélni a galériás, enélkül hogyan tudna segíteni a hozzá fordulóknak? A festészet nem verbális műfaj, azaz a látás az elsődleges, nem a duma. Idővel különbséget tudnak majd tenni a „papagájok” és a képekhez értők között. A papagáj betanult, lapos frázisokat pufogtat. Nyugodtan kicserélhetjük szövege közben a képet, ő továbbra is ugyanazt, saját betanult  mondókáját fogja fújni. Kiemelkedő főmű, bla, bla, bla….

A szakértelem, méghozzá a mindenre kiterjedő szakértelem, ugyancsak fontos alapkövetelmény. A galériában található képekről illik mindent tudni, nem csak a szerzőt és az árakat. Jó, ha megtanuljuk kiszűrni a kufárokat. Persze az igazság az, hogy náluk is lehet vásárolni. Különösen, amikor nem tudják, hogy mit árulnak, mondjuk, mert egyszerűen nem látják, hogy egy igazi remek van a birtokukban. Kezdőknek persze inkább az óvatosságot ajánlom. Nagy hiba a találás lázába esni. Mindig maradjunk realisták és őrizzük meg egészséges gyanakvásunkat. Ismertem valakit, aki folyton találni akart. Rosszabbnál rosszabb képeket vett. Aztán ha összefutottunk, izgatottan újságolta:” Találtam egy Rembrandtot,” vagy máskor:” a piacon szereztem egy Renoir-t”- vele ez hetente előforduló esemény volt. Annyira akarta, hogy el is hitte. Ez még nem lett volna baj, de idővel megpróbálta másoknak is bedumálni. Ilyenkor különböző történeteket adott elő, hogy az „aljas, ravasz és számító múzeum”, miért nem ismeri el az ő Rembrandtját eredetinek. Sajnos sokan vele együtt lelkesedtek. Így aztán többeknek sikerült jutányos áron Rembrandtot, vagy Renoirt venni tőle.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: