Ahol szükség van és ahol nincs a művészekre III. A bécsi recept.

Ausztria is kis ország és az osztrák kultúra ismertsége sem hasonlítható a nagyokéhoz. Közel huszonöt évvel ezelőtt indítottak el egy tudatosan felépített programot, hogy a kultúrán keresztül újra pozicionálják Ausztriát. A sztory a bécsi biedermeier kiállítással kezdődött, valamikor a nyolcvanas évek végén.  A lenézett  polgári stílus, ami 1815-1848  között uralta Bécs  művészetét, hatalmas sikert aratott. A hangsúly a bútorokon és az enteriőrön volt. Gyönyörű könyvek, katalógusok jelentek meg. A nemzetközi műkereskedelemben a legkeresettebb bútor a “bider” bútor lett. A nagy nevekért őrült összegeket fizettek, egy bécsi Danhauser, egy pesti Steindl kevesek számára volt elérhető. És mind e mögött ott volt Bécs, a stílus hazája és pénzügyi értelemben is ott volt, mint az ügy gazdája. A kezdet után jött a folytatás. A módszer egyszerű volt, keressük meg az osztrák ipar- és képzőművészetnek azon pontjait és alakjait, amik vagy akik, érdekesek lehetnek a nagyvilág számára. Ezekből aztán hozzunk létre nagy kiállításokat, utaztassuk azt, adjunk ki könyveket stb.stb. egyszóval, tegyünk mögé egy komoly nemzetközi kommunikációt.  A módszer tulajdonképpen  mindig ugyan az.  Az állam olyan mélyen benne volt, hogy még a bécsi műkereskedőket is támogatták, abban az esetben, ha a galéria pl csak osztrák kerámiát árult.  A következő nagy dobás, a Wiener Art Deco. A Wiener Werkstatte és az ott dolgozó tervezők, Josef Hoffmann, Koloman Moser, Ottó Prutscher és mások, A fém munkákat tervező Hagenauer, az üvegeket készítő Powolny, de voltak köztük olyanok is, akik szinte minden területen alkottak, az üvegtől a textilig a tipográfiától a festészetig. Ehhez kapcsolódott a Thonet-sztory, ami megint egy külön fejezet lehetne. A Bécsi Art Deco elárasztotta a világot, Londontól NewYorkig és fényezte Bécset és Ausztriát. A mai napig él az érdeklődés, kicsit csendesebb, az árak is mérsékeltebbek, de egy jó Hoffmann ma is a felső kategóriát jelenti. Aztán jött két festő. Érdekes, de ők is a WW kötelékéből, Gustáv Klimt, majd kisvártatva Egon Schiele. Hogy a “sztárcsinálás” mibe került Ausztriának, az megbecsülhetetlen, hiszen csak a Schiele gyűjteményért milliárdokat fizettek, akkor még schillingben. A múzeumok építése se volt ingyen, és amit nemzetközi kommunikációra költöttek, az se lehetett kevés, de Ausztria már nem csak Mozartot és Strausst jelentette.

És megvan a következő ikon, a többször, többek által pokolra kívánt Hermann Nitsch személyében. A leghíresebb osztrák kortársművész, ő az aki alkalmas lesz erre a szerepre. A TATE MODERN- ben legutóbb egy egész terem csak róla szólt. Már életében múzeumot kapott Bécstől nem messze Mistelbach-ban,  és Nápolyban.

Régóta reménykedtem, hogy egyszer lesz olyan magyar kormány, amelyik megpróbál valami hasonlót, annak ellenére, hogy a mi lehetőségeink még szűkösebbek, de azért egy-két dolgot még mi is elő tudunk halászni.  Ma már nincsenek illúzióim. Jól látom, hogy permanens leszakadásban vagyunk. A magyar politikusokat ezek a kérdések nem érdeklik, sőt gyanús, veszélyes területnek tartják. Egyszóval, szellentésük sincs a művészetről, se arról, hogy mi az, se arról, hogy minek van és mire használható.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: