Miért szeretjük Orbán Viktort

Már hogy ne szeretnénk, amikor az elmúlt húsz év vitathatatlanul legtehetségesebb, legcéltudatosabb, legerősebb politikusa, akin még a bukások sem hagynak nyomot. Másfél év véleményes kormányzása után is őrzi vezető helyét a népszerűségi listán. Ő a fakó reménye, a tartalékok megváltója. Visszahozta a pályára a szürkék által oly annyira kedvelt értékelési rendszert, ahol a lojalitás, a feltétlen hűség többet ér a tehetségnél, a hozzáértésnél. A tehetség, a széleslátókörű művelt európai, veszélyes típus. Gondolkodik, ellentmond, “ötletei” vannak, jobbítani akar. Ez nem a jó katona típusa. Erre nincs szükség, rájuk nem mer építeni egy olyan hadvezér, akinek mindennél fontosabb a marsallbot kézben tartása. A fakó egyetlen reménye a kontraszelekció. Akit azért tesznek a csapatba, hogy lerúgja az ellenfelet. Ja, gólt nem tud rúgni? Az nem olyan nagy baj. A fakó addig rúgkapál, amíg az ellenfél el nem veszti legjobbjait. Akkor ők sem tudnak gólt rúgni, azaz a meccset már minimum döntetlenre hoztuk. Gyerekkorom “legendás” focistája volt Berendi, aki csak ebben a szerepkörben tündökölt, ha beállították. Albert Flórinak lehet, még ma is kékzöld a lába. Ezzel a taktikával azonban bajnokságot soha nem lehetett nyerni. A realitás az, hogy a népesség nagy része még a fakóba is nehezen fér be. De reményt adhat számukra a kiválasztási rendszer. Ha a szürkéket látják mindenhol,  a legfelsőbb szintektől a hivatalokig, akkor számukra is felcsillanhat a remény, hogy képesek lesznek ők is helyzetbe hozni magukat. Volt már itt ilyen, amikor gyerek voltam. Apám nem lehetett főmérnök, mert nem írta alá az akkori NER-t, nem lépett be az MSZMP-be. Nem volt hajlandó a szakmaiságot keverni a politikai benyalással. Pedig Ő sem volt rendszerellenesebb, mint általában mindenki más. Csak egy aláírásnyi megalkuvás, behódolás, még ha tartalmilag igaz se volt, elégnek bizonyult volna ahhoz, hogy megbízható elvtárs legyen. Az MSZMP taglétszáma 1957-től 1987-ig folyamatosan emelkedett, a csúcsot 1986 decemberében regisztrálták, ekkor 883 131 párttag volt Magyarországon. Nem hiszem, hogy ezek mind kommunisták voltak. A belépés nem hit kérdése volt, hanem mentalitás. Ezt láthatjuk ma is, a fakó odaáll, ahol számára is lehetséges a karrier, tudás és tehetség nélkül is. Ezért szeretjük annyira a miniszterelnököt, mert visszaadta a reményt, hogy lehetünk valakik. Merjünk nagyot álmodni, még ha az az álom és az álmodók személye rémálomnak is tűnik sokak számára. Csak az a helyzet, hogy amint Apám mondta “finggal nem lehet tojást festeni”. Bólogatásból sem lehet országot építeni. De népszerűséget  Magyarországon, amint a példa is mutatja, a fakó támogatásával sikeresen lehet gründolni. Hogy a kádári vonat alól is elfogyott a sín? Azért úgy jó harminc évig mégiscsak elpöfékelt valahogy. Igaz, szovjet állomásfőnökkel, vasfüggönnyel, ingyen sörrel. Tartok tőle, hogy ezek nélkül nem biztos, hogy megint összejön az a harminc év. És mi köze mindennek a vizuális kultúrához? Így épült Budapest szégyene, a Nemzeti Színház, így jött létre a kínai kiállítás és még sorolhatnám napestig. A fakók egyetlen szegmensét sem kímélik a társadalomnak, így a kultúrát sem.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: