Úgy tűnhet, nem szeretem

Tényleg nem szeretem. Pedig ez nevetséges, hiszen egy intézményt nem is lehet szeretni, legfeljebb azt, ami ott történik vagy magát az épületet, ahol működik. Én mégsem szeretem a Nemzeti Galériát, punktum. Annyi elejtett megjegyzés után, szeretném ezt egy kicsit érthetővé tenni. Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy vannak olyan fiatal( sajnos már nem is annyira, mint valamikor) szakemberek az MNG -ben, akiket kedvelek és tisztelek, nem is miattuk alakult ki bennem egyfajta averzió vagy inkább utálat. Nem szeretnék nehezen vagy egyáltalán nem bizonyítható állításokkal előállni, például olyanokkal, hogy festményeket árusítottak az intézmény bizonyos irodáiban, vagy hogy hamis képeket legalizáltak vezetői nyomásra, amit később- évekkel az eladások után- az újabb kutatási eredményekre való hivatkozással, megpróbáltak hamissá nyilvánítani vagy ne adj isten, meg is változtatták a véleményüket és hamissá is nyilvánították, milliós károkat okozva ezzel a jóhiszemű tulajdonosnak. És olyat se szeretnék állítani (most), hogy súlyos pénzekért születnek pozitív vélemények képekről, hamisakról vagy eredeti művekről egyaránt, annak ellenére, hogy amennyire tudom, a műbírálat tiltva vagyon. Ilyesmit nem állítok. Azért sem, mert ez nem az én problémám sem most, sem a múltban, annak ellenére, hogy nekem is rengeteg kárt és bosszúságot okozott a felelőtlen hozzáállás. Ilyenkor legyintettem vagy rosszabb esetben köptem, de inkább nyeltem és leírtam a veszteséget. Tehát ilyeneket nem állítok, habár nem érzem magam felkészületlennek arra az esetre sem, ha valaki ki szeretne állni az igazáért. A szakma ma már úgy is pontosan tudja, hogy ki hány kiló, sajnos az áldozatok, a vevők viszont nem biztos, hogy tudják. Az egész Romváry Feri kapcsán jutott eszembe, hogy létezett egy másfajta, az övével szöges ellentétben álló szemlélet vagy hozzáállás, ami miatt (például) nem kedveltem meg ezt az MNG-t. Előre bocsátom- lehet, hogy a törvény betűjének megfelelt az eljárás, de nekem mégis érthetetlen volt. …..Vékony, magas fiatalember hozott hozzám egy  színes fényképet egy eladó festményről. Elmondása szerint a kép egy jómódú felvidéki ismerőse házában lóg, aki most valamiért úgy döntött, hogy szeretne megválni tőle kb. egymillió forintért. Ha jól emlékszem, 1995-t írtunk.  A képen Fényes Adolf szegény emberek sorozatának legkiválóbb darabja volt látható, egészen konkrétan a “Család”. Lázasan kutattam az emlékeimben, de csak odáig jutottam, hogy valami nem stimmel. Megkértem,  hogy hagyja  nálam a fényképet, én utánanézek a dolgoknak és pár nap múlva válaszolok. Otthon pár perc alatt megtaláltam a képet, mint a Szépművészeti Múzeum egykori tulajdonát. “1898-ban a “Családdal” kezdődik az a képsorozat, amelynek láttára a közönség megtette Fényest szociálista apostolnak, közgazdasági problémák föladója s megfejtőjének. Valaki megtudhatta, hogy festőnknek jogtudományi múltja is van. Ez pompásan kvadrált: Marx és Lassalle küzdő katonáját látták benne, akit valamely felforgató liga a szent piktúra puskaporos tornya mellé állított, hogy ott posztoljon.…..Nem a proletár, hanem a szín és a rajz ennek a sorozatnak a főhőse. Kurtán, tömören fejezni ki valamit: nyilván ez a cél.” /Lyka Károly. Nyugat 1928 2. szám./ Nosza, felhívtam Szűcs Györgyöt (ő az egyik fiatal), hogy mi történt a “Családdal”. A kép háborús veszteségként van nyilvántartva, megsemmisült. A Szépművészeti Munkácson rendezett kiállításáról hazafelé, a képeket szállító vonat bombatalálatot kapott. Gyakorlatilag minden kiállított kép elégett. Gyurikám, jó hírem van, nem égett el minden. A “Családot” eladásra kínálják, vissza tudom szerezni. Gondolom, a Galériának nincs pénze, pláne nincs német márkája, de az a javaslatom, hogy én kifizetem, az MNG meg ad nekem valami cserét, amit eladunk és így visszakapom a pénzem. Azt mondta, szerinte jó az ötlet, írjak levelet a főigazgatónak.  Nem biztos, hogy van idő levelezésre, de próbálkozom. Felhívtam a titkárságot, hogy szeretnék személyesen. Kirúgtak, azt mondták, írjak levelet. Rendben, írtam. Közben próbáltam az eladónál vagy ügynöknél húzni az időt. A képet nem mertem megvenni, zűrt azért nem akartam. Két hét kellett a válaszra. Már megint a gazdasági igazgató írt, az én arctalan kedvencem. Tömören ezt: A kép az MNG jogos tulajdona, nem vesz, nem cserél, azonnal agggyák vissza és különben is monnyon le, ha nem, megtámadjuk Szlovákiát! Ja, majd megmondom. Biztos vissza is adják. Aztán újra próbálkoztam. Írtam még egy levelet, hogy nemzeti kincs, meg milyen jó lenne, és hogy két ócska bieder portré már megtenné. És hogy hazafias hevületből momentán nem áll módomban egy esetleges vásárlással a Galériát szponzorálni, de végtelenül sajnálnám, ha a kép újabb ötven évre eltűnne  ahelyett, hogy visszakerülne az MNG falára. Na, erre már válasz se jött.  Sajnálkozva nemet mondtam az eladónak és ha jól emlékszem, még a fotót is visszaadtam. Ha nem adom vissza, most legalább egy színes fotója lenne a nemzetnek a képről. Ennek hiányában én is csak egy kb 90 éves fekete- fehér képet tudok prezentálni.

Fényes Adolf: Család 1898

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: