Ha gyerek lennék

Végre eljutottam a Műcsarnokba. Két hete tollászkodom, hogy megnézzem a Bukta kiállítást, de a mai napig nem sikerült. Születőfélben van azonban egy projekt, egy Anish Kapoor klipp parafrázisa vagy magyar verziója, igaz, nem Ai Wei Wei-ért, hanem a magyar kultúra szabadságáért, ami nekünk, személyes érintettségünk miatt, legalább olyan fontos ügy, mint Wei Wei. Ennek kapcsán ma mégis eljutottam a kultúrdúlás egyik legfontosabb helyszínére, a Műcsarnokba. Most, hogy tombol az MMA balhé, különösen aktuális megnézni egy akadémiai tag nagykiállítását. Nos, nem is lenne baj egy olyan Akadémiával, ahol ilyen Bukták lennének, odaégett, Fekete, nempiskóták helyett. Nem emlékszem mikor láttam utoljára ilyen, számomra tökéletes kiállítást. Ha van nemzeti érzés, hát ez az. Ha van őszinte, tiszta autonóm művészet, hát ez az. Ha van eredeti, önálló, egyéni hang a magyar palettán, hát ez az. Hogy ez jobboldali lenne? Nem, ez egyszerűen “A” művészet. Nem is érdekel, hogy Imre politikai beállítottsága milyen, mert a művészete olyan, amilyen. Igaz és érzékeny, tiszta és becsületes. A Műcsarnok termeit egyedül belakni nagyon nehéz feladat, hogy ne érezzem azt egy negyed óra múlva, hogy mézet nyalok. Természetesen ehhez az is hozzájárul, hogy Bukta Imre nem festő, nem grafikus, nem installátor, nem fotós, nem videoartist, hanem ez mind egyszerre. Méghozzá úgy, hogy minden műfajban biztosan mozog. Nem szoktam azon keseregni, hogy korábban megváltam olyan műtárgyaktól, amelyek valamikor az enyémek voltak, de most volt egy-kettő, amit sajnáltam, hogy már nem az enyém. Vigaszt csak az nyújtott, hogy voltak azoknál jobb tárgyak is, így aztán inkább azok után sóvárogtam. Az egész kiállítás finom, kulturált és szellősen rendezett. Egyszóval nagyon elegáns, néha meg egyenesen monumentális. Lehet, hogy lemaradtam, de én ezt szeretem. A kamut, a ratyit, a magyarázatra szorulót nem. Ez a kiállítás gyönyörűen belakja a tereket. Vagy egy órát kóvályogtam benne és azt hiszem, még fogok is párat. A legtöbbször percek alatt átszáguldok egy-egy kiállításon, sajnos általában annyi is elég, hogy rögzítsem amit látok, és csalódottan távozzak. Imre munkái azonban hívogatnak, szívesen “nyalogatom” őket közelről is. Finom részletek, újabb és újabb ötletek és mindez egy kicsiny, kelet-magyarországi falu képi világából építkezik. Falusi sztorik, a föld, a termények, az állatok, a vidéki ember és eszközei – ezekből táplálkozik, építkezik. Nincs benne semmi trendi, se elcsépelt frázisok, se lipcseiek, se British, se más “nyugati” előképek nem lengik körül a tárgyak auráját. Mert ez Bukta. Az egyetlen, ami elszomorít, hogy nem létezik ma az a művészeti menedzsment, aki ezt színpadra tudná állítani a nagyvilágban. Az ilyen (és ha van hasonló) színvonalú anyagot lenne érdemes állami pénzből turnéztatni, mert ez igazán Magyarország, pedig senki se nyilaz lóháton, nem  konzummatyó, nem gatyó, nem pityke, ez “csak” a Bukta Imre. Majd elfelejtettem a címet. Tehát, ha gyerek lennék és álmodoznék, hogy egyszer majd nagy művész leszek, akkor én olyan szeretnék lenni, mint ő, örök játékos, szellemes, szabad. Az életet közben szerényen, kisfalumban csendesen élni, és mégis az égig érni.

bukta_imre_gm_kukorica_gm_corn_by_imre_bukta

  1. Nagyon szepet irtal!

  2. Köszönöm szépen

  3. “Mindenből a szemem ragyog
    Mindenfelől én nézek rád,
    Mindenfelől szemed rám lát”
    Az idézet tök jó, kellenek a “tanítások” már ha vannak akik végig olvassák, gondolják.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: