Egyszer volt, hol nem volt (első rész)

Ez a kis mese, mesécske, tündérszép hazánk bíráinak áldozatos munkáját idézi meg, mindenki okulására. Aki nem hiszi, járjon utána, aki elhiszi, okuljon belőle saját jobbulására. ………..Egyszer egy legényke neszét vette, hogy az Ángélusoknál egy híres piktúra-kereskedésbe érkezett egy csodálatos föstmény, amit a legényke ország-világon híres földije pingált, réges-rég, még a Nagybajuszú király idejében, valahol a napsütötte Taljánországban. A csodálatos föstményt pár évvel azelőtt az Újvilágban kalapálták el, föltüntetve a legényke földijét, mint a piktúra híres elkövetőjét. No, ez ámerikás eset után a csodálatos tabló úgy eltűnt egy jó időre, mint a kámfor. Bujkált, rejtőzködött egy darabig, de egyszer csak hipp és hopp, az Ángélusoknál termett. A legényke komája, aki akkoriban épp ott lészen, hírét szerzé a dolognak. Merthogy az úgy esett, egészen pontosan, hogy szándékoltan a legénykének üzentek a komával, tudván, hogy az ifjú igen vágyna egy ilyen remekre. Meg is örült a legényke – haj, micsoda öröm, futna is, rohanna is, de tüstént, a hőn óhajtott táblóért. Igen ám, de eszébe juta az sok firnyákos bíró, vajh mit szólának ha csak úgy beállítana ajtóstúl, nagy dirrel-durral, hóna alatt a táj csudálatos ábrázolatjával. Töpreng hát a legény, mitévő legyen, hogyan is tudna okosan cselekedni? Sürgette az idő, hát felkerekedék és mutatja az piktúrát a bírónak, nagyfelbontású villanyos formátumban. Aszongya a bíró: ” Ó, hát mintha ismerném is én ezt már valahonnan, te legény. Áruld már el lelkecském, hun a nyavalyában tanáltad ezt?” De a legény óvatos vót, nem mondott többet, mint amennyire szükség vót. “A messzi Ángélus királyságban, bíró uram.” ” Na de ott hol, pontosabban, te gyerök.” De a legény csak tartja titkát. De hogy haladjanak is valamicskét, aszondja a bírónak. “Mit gondol bíró uram, földink fösté ezt a tájat avval a sokadalommal? Azért kérdem nagyságát, merthogy bíró uram szava sokat nyom a latba itt a megyében, ezért is jöttem megkövetni.” “No, legény én azt mondom, ez 99 hogy az, nem 100, de 99. Oda kéne menni, hogy lássam szemtül szemben. Akkor lehet, hogy 100 lészen.” Belecsapták a tenyeret a tenyérbe, legyen úgy. A legény kivette a sutból a dobozkáját, kiszámolta a dénárokat és meghívta a bírót az Ángélusokhoz – kost was kost. Mikor megérkezének, jó néhány pint sert hörpintenek az jó ángélus fajtákból, csipegettek is hozzá, majd megint a kupák után nyúltak. Bizony nem is mentek aznap látogatóba, csak másnap, akkor se virradatkor, csak mikor már delelt a nap a füstös égen. Hárman menének, a legény, a komája és a bíró uram. Mikor betoppannak az úri bótba, elered ám az ángélus beszéd, hogy helló meg jesz meg verizdöpikcsör. Pattannak is az ángélusok a spájzba és cipelik a táblót a fénybe, bíró uram elé. Nézi, nézi a bíró- még lupét is kér- letérdel a földre is, annyira nézi, de csóválja ám a fejét közben, mintha a nyakát aludta vóna el. Feláll és mondja, hogy nem biztos.” Mi nem biztos, bíró uram?” ” Hát a dolog, te legény- merthogy a nap nem középről süt.” ” De bíró uram, a villanyképen se középről sütött.” ” Jó, jó, de túl sok az embör meg a fehérnép itt a hídon, meg szerte-szana.” “Nohát bíró uram, eggyel sincs több, mint vót.” ” Mégis, én kételyek közt vergődök” – mondta a bíró. Leporóta a pantallóját, oszt kérdi a legényt, hogy most mi lesz, veszi vagy nem veszi? Hümmög a legény, hogy így meg úgy, de még nem tudja. Elköszönnek hát a kufároktó, azok kedvesen mosolyognak és adnak egy-egy boltoskártyát ajándékba, hogy el ne feledjék bíró uramék, hogy hol is jártak. A makadámon ippeg csak pár lépést kellett bandukolni a legközelebbi serivóig, merthogy igen megszomjazának a nagy munkában. Ott aztán bíró uram úgy elpilledt, hogy hamar mehetnékje támadt, vissza a fogadóba, egy kis csicsijgásra. A legény és komája meg ott maradt az ívóban, még egy körre. Egyszer csak pittypitty, villanyüzenet jött a komának. Az angélusok kérdik, hogy említettük-e a táblót valakinek. Mondja a koma, hogy biz azt nem, senkinek, még a Szűzanyának se. Nohát, akkor  szép egy ember a ti jeles bírótok, hogy ily gyorsan drótozott a hátatok megett, mert hogy gyors üzenet jött Hungáriából, egy embertől, akit így és így nevezének, hogy tudomására jutott, hogy a legény nem veszi a táblót, de ő biz azonnal kifizetné pengő dénárokkal. Vót nagy pofára esés, meg keserű íz a szájban, hogy kígyót melengettek a serivókban, távol a hazától. Bizony nehezen telt az idő bíró urammal a hazaúton. Fapofát vágott és nyelt is nagyokat a legény, mint aki semmirő se tud. No, de nincs ez még veszve – gondolta – még ha ez a csúfságos bíró el is árúta őt, fertelmes nagy kapzsiságában. ( folyt. köv.)

    • Godány Gyula
    • 2013 01 24

    Azt a hét meg a nyolcát! Hát imígyen kell itt hagyni az ömbert !
    Ily főfokozott gerjedölmekbe a történet folytatására!
    Hát mi fontosabb dóga vót kendnek e töspedt időkben?

    Üdvözöllek: Godány Gyula

  1. Etetni kő az éhes szájakat a töspedt időkben is. Kóvályogtam hát kicsit a pengők körül, de nem akarának hozzám édesedni. Ígérem rövidesen jön a béfejezés, de lehet nem lészen bódogságos inkább nyomorúságos.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: