Esik a hó, trappol a ló, de az élet nem állhat meg

Elsüllyedünk az egyre aljasabb politikába. Utálom, hogy a napjaink lassan csak erről szólnak. Orbán, Semlyén, Matolcsy és a többi briganti, na meg a töketlen ellenzék. Én galériás vagyok – már megint – és tenni szeretném a dolgomat. Ha bejön hozzám valaki a galériába, a művészetről szeretnék beszélgetni, képekről, kiállításokról, nem az orkokról, akik lassan mindent tönkrevernek. Arról kéne dumálni, hogy nem állhatunk le, nem tehetjük saját magunkat takaréklángra – miattuk. A műkereskedelemben Nagyhalál van. A kortárs piacon még nagyobb. Én mégis aukciót rendezek, kortárs aukciót. Mert az élet nem állhat meg. Ahogy a hóvihar összekovácsolta a közösséget, ugyanígy nekünk is közösen kellene cselekednünk. Igaz, a kortárs piac sosem dübörgött úgy, mint a klasszikus. Egy poros Iványit vagy egy gyenge nagybányait mindig is könnyebb volt eladni, mint egy remek, friss mai munkát. Ennek persze vannak kulturális okai is – méghozzá súlyosak – de én inkább más szempontokat tartok most fontosnak, mert évszázados lemaradást mi nem tudunk csak úgy, hipp-hopp korrigálni. A kortárs piac gyakorlatilag baráti körökre épül. Elég csak megnézni a Ledényi Attila által kiadott füzeteket és kiderül, hogy a gyűjtők nagy része egy-egy galéria köré csoportosuló baráti társaság. Ha a haverok egy művészből már jóllaktak, akkor beemelünk egy újat és azzal töltjük a gyűjteményüket. Ha ez is kifárad, jön a következő. Soha nem sikerült kiszélesíteni a piacot és ez elsősorban a bizalomhiánynak köszönhető. Nem a galériás bizalmi tőkéje kevés, nem is a művészeké, hanem az egész piacé, úgy, ahogy van. Milliókat nem fizetnek ki csak úgy tetszés alapon, ma meg már pláne nem és ez egyre inkább így lesz. Ami hiányzik, az az árgarancia. Ha veszek valamit, tudnom kell – hogyha megunom vagy pénzre van szükségem –  az, amit megvettem nem értéktelen, hanem érték, mégpedig a piac által árazottan az. Kevés a mesés jövőről – ami egyébként valljuk be bizonytalan – rózsaszín képet festeni, ha mégoly meggyőzően tudjuk is előadni. Hogy kevés, azt láthatjuk az eredménytelenségünkön. Ha veszek egy Kádár Bélát, azt elég korrekten meg tudom mondani – tól-ig határok között – hogyha azonnal eladom, kb. mennyi veszteséget kell elkönyvelnem. A kortárs ma úgy néz ki kivülről, hogy szinte a teljes vételár veszteség. A galériák tőkeszegények, nem tudják  garantálni, hogy mínusz x-ért bármikor visszaveszik, de még a csere lehetőségét sem tudják felajánlani. Londonban, New York-ban a nemzetközi vásárokon közben dübörög a kortárs piac. Egy kiemelt kortárs árverés ma nagyobb forgalmat generál, mint az impresszionisták. A bizalmat csak a másodlagos piac felépítésével lehet itthon megteremteni. 2001-ben rendeztem az első kortárs árverést, lehet, hogy furcsán hangzik, de talán az volt a legsikeresebb. Aztán bele-belenyúltam, de támogatottság nélkül elég nehéz állandóan széllel szemben pisálni. Általában a galériák, de a művészek is utálták az árverést. Féltették az áraikat. Pedig ez két külön dolog. A galéria és a műterem az elsődleges piac, az aukció egy másodlagos, ahol el lehet adni azt, ami már nem kell. A kezdet lehet fájdalmas – vagy annak tűnhet – de hosszútávon nincs más megoldás. Egy művész árának az aukciós piacon is fel kell épülnie, és ha a piac megkedveli, akkor az árai képesek akár meredeken is emelkedni. Ez a klasszikus piacon is pont így működik. A normális és a végcél is az lenne, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtti vagy a már elérhetetlen művek az aukciókon magasabb árakat érjenek el, mint ugyanattól a művésztől a galériában egy friss, szabadon megvehető munka. Csak ez nem megy egyik napról a másikra, de addig -bár mily fájdalmas – ki kell bírni. Ne adj isten, még támogatni is lehetne- legalább verbálisan – a történetet. Fel kéne ismerni, hogy minden sikeres eladás, történjen bárhol, bármelyik galériában, mindnyájunkat gazdagítja. Ma a magyar műkereskedelem forgalmának csak elenyésző részét adja a kortárs és ha nem lesz másodlagos piac, akkor nem is várható, hogy az arány jelentősen változzon. Miközben tudjuk, hogy Vaszary-ból vagy Rippl-ből már nem lesz több. A klasszikus piacon lassan ugyanazok az ismert képek keringőznek körbe-körbe. A piac éhségét éppen ezért, mindenhol a világon, a kortárssal elégítették ki. Én ismét megpróbálom áprilisban és ki is tartok, ameddig nem válik totál ésszerűtlenné. Remélem lesznek, akik mellém állnak, mert egyedül nem megy. Előbb vagy utóbb rá kell ébrednünk, hogy vannak közös érdekeink, amik fontosabbak a konkurenciaharcnál és nem a mára, hanem elsősorban a jövőre kellene koncentrálnunk.

    • Ottó László
    • 2013 03 24

    (A Napi gazdaság cikkhez is.)

    Rendkívüli ez a kezdeményezés, a meglátásokkal együtt, pedig csak egy normalitást, egy bevett gyakorlatot szeretne meghonosítani. Nem is tudni miért akad el mindig, vagyis lehet tudni…
    A Legenergikusabb-Vezető mellett most kortárs lobbierővel kellene kiállni, feledve az esetleges nézeteltéréseket (akár még a MEO környékéről), vagy üzleti vitákat ezzel a kiváló Emberrel, mert ez a generátor-terep, maga a Magyar Kortárs Aukció mentené meg a kortársakat, nyilván nem mindenkit. És jó lenne, ha szélesmerítésű lenne az aukciós kínálat, nyilván a szervezők bizonyos meglátásai mentén, de érzelmi lekorlátozó attitűdök elhagyásával, illetve a (negatív) manipulációkat már eleve kizártnak vehetnék a szereplők. No persze, ha valakit “pozitív manipulációval” nemzetközi “sínre” lehetne rakni, akkor az a kegyes játékba sorolandó, akár sokak megelégedésére a jövőre nézve.
    Plusz be kellene vonzani újabb műgyűjtői köröket, a művészek is sokat tehetnének ezért, hogy ne a “negyedáron műteremből” legyen a trend, hanem igenis egy aukció keretében alakuljon ki a versengés, az értékmegállapítás, avagy a tisztelt Műgyűjtőkkel megbeszélve, hogy ez mindenki hosszútávú érdeke. Ugyanis sokszor az európai kvalitású művek igen alulbecsültek, így a művésztől miképpen várhatják el, hogy egy kinti alkotó költségvetésének a tizedéből is csúcsra lehet járatni, avagy legyen híres a művészem, meg legyen katalógusa, múzeumi kiállításai…de ha nincs invesztíció, akkor a halott művész sem lesz majd jó művész, nemhogy az élő, Európában vagy a nagyvilágban. Emellett a városi polgárosulásban kellene több lépcsőfokot ugrani, hogy valóban legyen kultúra-teremtő arisztokratikus alaphozzáállás, hogy ne csak a múlt értékeit őrizzük, hanem a jelen művészetteremtőket és műveiket is életben tartsuk.
    Kováts Lajos egy igaz Harcos, a “bukásokon” át is kitart (kort-megelőző-tettekkel), több “csata” is lesz, szövetségesek kellenek, közös akarattal. Nyilván megérdemli, hogy ő lesz az irányító, mert ki is vállalná ezt fel igazán, ilyen komolysággal?

  1. Köszönöm a támogatást minden érintett nevében is.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: