Trágyadombon gyorsan szárba szökken a dudva

Malom vagy sámándob, ez volt a kérdés. Sámándob!- döntött biztos érzékkel a biztos. És mi kiakadtunk, blamázs, skandalum! Azonban van valami, ami mindennél szomorúbb, és ami ennek ellenére még egy nyamvadt kis posztot se érdemelt. Nekem a Malom se jött be, de ha kötelező választani, akkor inkább a Malom, mint az egykaros súlyzó. Pedig pályáztak itt mások is, nem kevésbé rémes építészeti szörnyszülöttekkel, csak átugrottunk rajtuk – sokan talán nem is látták ezeket – mert a sámándob oldalassal akkora vihart kavart, hogy a többi csudálatos pályamű elsikkadt emennek fényében. Sajnálom, mert az igazi tanulság levonásához érdemes ezeket is megcsodálni. Bátran kijelenthetjük, hogy a magyar egy kreatív, trend érzékeny nép. Specialitása, hogy nem a nagyvilágból fújó friss szelet lesi, hanem a honi hatalmasságok aktuális ízlését – legyen az bár ízléstelenség is. Ezt képes hihetetlen sebességgel a magáévá tenni. Azt hiszem, ezt hívják kurzus építészetnek. Jellegzetessége, hogy bármire hajlandó, ha megkaphat egy megbízást. Alkotói hiúság, önérzet nem gátolja, ha szabadon szállhat a fantázia a feltételezett keretek között. A feladat egyszerű, hiszen nincs másra szükség, mint néhány jól ismert attribútumra, mint a Szent Korona, a Turul, kicsiny hazánk alaprajza, Erdély, a krumplis lángos és/ vagy a kürtöskalács. Ezeket aztán együtt vagy külön- külön, esetleg a minimalisták szigorúan csak egyet, de valahogy beleszuszakolják valamiféle kubusba. Kész is van. Mindehhez írnak valami nagy marhaságot, hogy ez mitől is jó és mit is akar jelenteni. Aztán rohannak lobbizni, hogy ők az igazi magyaros, keresztény építészet és hogy az ő formanyelvük az igazi, mert azzal úgy lehet nyelvelni, ahogy a máséval soha. Szomorú, szomorúbb, mint a sámándob, hogy a szakmaiság, az igazi értékteremtés ennyire másodlagos vagy harmadlagos, hogy nincs tartás, nincs büszkeség – pedig, állítólag ezek is magyar tulajdonságok lennének. És fájó, hogy a  jobbágyok ily sokan vannak, akik hajlott háttal tördelik kezeikben kalapjukat, miközben szemlesütve topognak uraik előtt. Szégyen és gyalázat. Ízléstelen giccsparádé!1.1 3.1 26.1 37.1 42.1

Hátast dobok, sámándobok (Magyar Pavilon, Milánó 2015)

Na, ez jól sikerült. Ehhez aztán biztos nincs köze a buzilobbinak. Ez a szörnyszülött a honi bugrislobbi terméke, karöltve a pszeudo-ezoterikus, népieskedő, álmagyar, szájkeresztény, kultúrkarrierlobbival. Nem mennék bele most abba az alapvetésbe, hogy bizony az élet azon területein, ahol az érzékenységnek, a kifinomult ízlésnek jelentős szerepe van  pl. divat, film, képzőművészet, színház, egyszóval A KULTÚRA – tetszik vagy sem egyeseknek – most és mindig, a művészet történelmében jelentős szerepe volt és van a saját nemükhöz vonzódó alkotóknak. Leonardo, Caravaggio, Csajkovszkij, Dior, Almodóvar, Truman Capote, hogy csak néhány nevet említsek az ismertebbek közül. Egy ilyen torzszülöttet, mint ez a pavilon, csak egy kifordult világ udvari bolondjai képesek megálmodni. Mit álmodni, az álom az nem hazugság, tehát nem álmodni, hanem ébren kiizzadni. Egy újabb nemzeti mesét egy országról, ahol sámán ősök ülik körbe a világfát és vajákolnak Európa dekadens, szétzüllő nemzeteinek. Megmosolyogtuk (már aki nem röhögött) a Föld pilisi szívcsakráját, a paneltáltosokat és azokat a hajmeresztő kijelentéseket, amelyeket – többek között – a nemzet szívsebésze adott közre. De! Arcunkra fagy a mosoly, mert amiről azt hittük, hogy csak egy elszigetelt maroknyi csoport képzelgése, identitás keresésének lázálma, mára beemeltetett a hivatalos kultúrpolitikába. Hülyét csinálunk magunkból, láthatjuk feleim saját szümtünkkel. Ha egy óceániai törzs vagy egy tajgai nép, vagy egy ország, ahol él még az ősi tradíció, a hagyomány és természettisztelet és ott, ahol hisznek még az égiekben, egy ilyen pavilonnal jelentkezik – nem lennék oda érte – de érteném. Magyarországon nincs tradíció, mert réges-rég kiirtották, történetesen éppen a keresztények ( hopp, egy ellentmondás). És ha az elveszett, akkor az bizony nincs többé, mert megszakadt az átadási vonal. Ma csak torz rekreációk vannak, paneltáltosokkal, újkori “mondákkal” és népies szájenszfiksönnel. Ez egy vallástalan, hitetlen ország. Egyesek ugyan megpróbálják kereszténynek eladni, de ez csak pr. Ahol csak a templom felújítások utalnak a hitre, de a közerkölcsök, az intézményes hazudozás, az irgalom és együttérzés hiánya, a szegények magukra hagyása, a végtelenségig felfokozott gyűlölet, az irigység és az állandó ellenségkeresés mind mind egy infernális világra emlékeztetnek, de semmi esetre sem Jézus Krisztus követőire. Jobban illene hozzánk Mammon temploma, még ha ez ellentmondásosnak is tűnik elsőre. Mert ez mégiscsak pengeélesen jellemezné torz világunkat, akár a politikára, kultúrára, a személyes kapcsolatokra gondolok……….és közben szépen, lassan mégis mi leszünk Európa szegényháza. Egy azonban biztos, a hülyeség egyre jobban teljesít! Hajrá magyarok! Hajrá Magyarország! Úgy tűnik, igaz a mondás “Pokolra kell szállni……mindnyájunknak……….. már szállunk is… egyre lejjebb és lejjebb.297479_a_2015_os_milanoi_vilagkiallitas_magyar_pavilonja

Pöcsömöccse szakállal

Őrületes hullámokat vet Conchita Wurst győzelme. Nem értem. Miért csodálkoztok, háborogtok annyian, naivnak tűnő honfitársaim. Pontosan ismeritek – ismerhetitek – de legalább is felismerhetnétek  az okokat, hiszen nap mint nap jelentős többségetek ugyancsak egy Hurkára szavaz. Csak nem Conchitának hívják a ti kedvenceiteket. Show business! Így, egyszerűen. Semmi több. Csak meg kell találni a gyenge pontjaitokat és aki érti a dolgát ezen a területen, az meg is találja. Ezért élvezheti Győzikét a magyar, mert ti – jó sokan – szeretnétek olyannak látni az egész magyarországi cigányságot, amilyen ő. Show business! Ezért szavaztok Berki Krisztiánra is. A színvonal? Nektek ez kell. Ne tiltakozzatok, ne cikizzétek, mert ti választjátok. Ha nem néznétek, nem lenne. De ti nézitek, méghozzá jó sokan. Hogy ezt miért eszitek, azt nem próbálom boncolgatni, bár talán lenne ötletem. És ezért szavaztatok a rezsicsökkentésre áprilisban, mert akik győztek, ismerik azokat a rugókat, amire jártok. Conchitát egy kontinens választotta győztesnek, demokratikusan. Csak az a különbség köztük és köztünk, hogy ha nekem nem tetszik a “rezsicsökkentés”, akkor ti hazaárulóztok, pedig ez egy kicsit húsba vágóbb kérdés, mint egy “szakállas nő”. Egyébként, higgyétek el nekem, nincs semmi különbség, csak annyi, hogy ti a szakállas nőtől nem látjátok ez erdőt. Pedig benne vagyunk rendesen, ti is és mi is.

30 000 000 000 azaz harminc milliárd

A kilencvenes évek óta sokan küzdöttek azért, hogy a magyar festészetet ismertté tegyék a világban, hogy jó minőségű művek kerüljenek rangos külföldi gyűjteményekbe, múzeumokba. Legutóbb a D’Orsey-ba sikerült bejuttatni egy Rippl-Rónait. Egy magyar festő együtt a legnagyobbakkal. Idáig azt gondoltuk, hogy ez az igazi siker, erre van szükségünk illetve erre van szüksége a magyar művészetnek. Az MNB most úgy tűnik, itt is feje tetejére állítja a világot. Ennyi pénzből brutális mennyiségű magyar műtárgyat lehet “visszaszerezni”. 30 milliós árszinten 1000 művet. Igaz, ahhoz, hogy egy Francis Bacont kifizessünk, még egy kicsit hozzá kéne tolni, ha a nemrég 35 milliárdért eladott triptichont vesszük alapul. Eszetlen és felesleges pénzszórásnak gondolom az egészet, nem beszélve arról, hogy az ügyletek felvethetnek némi gyanút, hogy ebből a keretből nem kevés a közreműködők zsebébe fog vándorolni. Persze erről szól a műkereskedelem. Ha jól értettem, akkor az MNB ezt befektetésnek is szánja. Na, akkor különösen rossz szegmenst sikerült kiválasztani. Azonban ha az MNB felismerte, hogy a művészet érték és erre hajlandó jelentős összeget áldozni, akkor lenne egy-két tippem, hogy hol kéne ezt a pénzt elkölteni.

1.  Vásárolni jelentős vagy a jövőben- a nemzetközi piacon – várhatóan felértékelődő kortárs műveket, hogy a szegényes Ludwig – gyűjteményt vagy a Szépművészeti szerény  kortárs anyagát nemzetközi színvonalra emeljék. Valószínű, hogy befektetésnek ez lenne a legértelmesebb elképzelés. Mert itt várható a legnagyobb értéknövekedés, ráadásul függetlenül a magyar piaci viszonyoktól. Az MNB – ha befektetésként is kezel valamit- akkor gondolom, hogy értéknövekedésre számít és olyan területet választ, ami megfelelő likviditással is rendelkezik. Harmincmilliárdnyi magyar műtárgy minden lehet, csak likvid nem. Hol lehet ezt értékesíteni? Sehol. Pláne, ha olyan nagyszerű a gazdasági helyzet, mint most. Illetve, sztornó az egész megjegyzés, ha a “befektetés” nem egyéb csak PR, azaz csak egy jól hangzó kijelentés.

2. A magyar kortárs gyűjtemények számára vásárolni honi művészeinktől, akik egyébként is az életben maradásért küzdenek. Nem beszélve arról, hogy az állami intézmények vásárlásra, a fenntartó magyar államtól, nagyjából nullát kapnak erre a célra. A legkiválóbb darabok magángyűjteményekbe vándorolnak, ami nagyszerű dolog, de azért az sem elhanyagolható szempont, hogy a Magyar Nemzeti Galéria csak siralmasan szegényes anyagot képes kiállítani, egyszerűen azért, mert nincs miből fejleszteni a gyűjteményét.

3. Állítólag – azért állítólag, mert itt semmi sem biztos, holnap lehet az ellenkezője is – a közgyűjteményekből vissza szándékoznak adni jelentős számú műtárgyat jogos tulajdonosaiknak. Ezek érzékenyen érintik majd  a közgyűjteményeket. Lehet, hogy ezeket a műveket sem lenne érdektelen itt tartani. Persze, ha igazán nem áll szándékukban visszaadni tulajdonosaiknak, ahogy eddig az elmúlt 20 évben sem volt erre  kormányzati szándék, akkor ez az ötlet sztornó.

Dicséretes ez a 30 milliárd, csak nehogy a magyar művészet Paks II-je legyen belőle.

A kortárs piac gyakorlatilag sem szűnt meg

Az Artportál Faur Zsófiával készült riportját olvasva, ma remegve mentem be a galériába. A cikkből tudtam meg ugyanis, hogy a kortárs piac gyakorlatilag megszűnt. Úr Isten, mi történhetett? – merthogy tegnap még volt piac. Sőt, decemberben úgy tűnt, legalább is nekem, hogy kezdenek a dolgok beindulni. Én a cikkel ellentétben nem adnék listát az eladásokról, mert ezt üzleti titoknak tekintem. Azonban mérhetetlenül károsnak és ostobaságnak gondolok egy olyan nyilatkozatot, ahol a pék azt kommunikálja, hogy nincs többé kenyér. Akkor minek tetszik még mindig fűteni a kemencét? Lehet persze, hogy az ott sütött kiflit, zsemlét már nem veszik az emberek, de nem biztos, hogy azért, mert teljesen leszoktak róla – még az is lehet, hogy másik pékséget látogatnak. Azt is értem, hogyha valakinek itt nem megy, akkor külföldön próbálkozik. És ha ott olyan nagyon sikeres, akkor ott is marad. Amerikásként egyébként is régi szokás a hazait fikázni. De a lényeg, hogy a személyes tapasztalat az egy dolog, bár nem biztos, hogy általánosítható. Mindenesetre ez így meglehetősen kártékony volt. Azonban úgy illik, hogy gratuláljak Hur Kyung-Ae eladásához és külön a Boldi rollerhez. Ez utóbbival kapcsolatban különösen örülnék, ha az MKB Váci utcai székháza mellett álló példányt sikerült volna eladni, mert – a Rikkancs mellett – ez az egyik olyan köztéri szobor a városban, amelyet különösen utálok és fertelmesnek tartok. Még sosem voltam Miamiban, de az ottani ízlésről pont azt gondolom, innen a távolból is, hogy nekik bejön a gránit roller. Na ez az, a jó kereskedő kiszolgálja a vevőit, igény szerint.

A piac hegymenetbe kapcsol?

 

A Virág Judit Galéria igazán sikeres aukciója után most az a kérdés, hogy egy szerencsés csillagállást vagy egy fordulat kezdetét láttuk-e. Régen nem látott árak és igazi meglepetések voltak az árverésen, a legnagyobb talán Vaszary: Nő virágos kalapban című munkájának 40 000 000 azaz negyvenmilliós ára. Ez a fénykorban is kiemelkedő ár lett volna. Több olyan mű kelt el igazán rangos áron, amelyek egy ideje már kínlódtak a piacon, most mégis sikerült szerető gazdára találniuk. Jó volt látni ismét olyan – ráadásul sikeres- műveket, amelyek valamikor a Blitz Galéria kínálatából kerültek budapesti gyűjteményekbe. Két Gulácsy mű, közülük a Firenzei lány az egyik legérzékenyebb és legszebb munka, amely egykor a Blitz tulajdona volt. Mednyánszky, itt Uszályok címmel indult képe, a párás ködös rakpart, kedvenc képem volt a legnagyobb magyar festőtől. Szinyei Merse kedves kicsi tájképét, ha jól emlékszem, egykor Szinyei Merse Rózsi kapta ajándékba, ezért is  Csipkerózsika a címe. Be kell vallanom, igen jó érzés látni, hogy amit valamikor tőlem vásároltak gyűjtők, az ma is komoly érték, és a tulajdonos nem átkoz azért, hogy mit és mennyiért varrtam a nyakába. És igazolva látom azt a hitvallásomat, miszerint a galériás felelősséggel tartozik azért, amit valaha elad vagy eladott. Egyébként, most decemberben a Blitz-ben – ahol a másodlagos kortárs piac megteremtésén dolgozunk – mi magunk is a piac élénkülését tapasztaltuk, természetesen  ezt egy másik számrendszerben, de mi mindig szerettünk a jövőért dolgozni, a MEO-ban is és a Blitz-ben is. Most már csak egy igazán sikeres Kieselbach aukció kellene ahhoz, hogy elmondhassuk, a műkereskedelemben tényleg vége a válságnak, legalábbis a festménypiacon. Egyúttal elindulhatunk felfelé, remélve, hogy mindenki levonja az elmúlt évek tapasztalatait és nem csak az árak, de talán a bizalom is helyreáll, amin lenne mit javítanunk. Igen, így többes számban, mert a piac bizalmát közösen kell visszaszerezni, szem előtt tartva, hogy vannak közös szakmai érdekeink, a konkurenciaharc csak ezek után következhet. Van az a bizonyos sztori a ventilátorral, ami mindenkit összefröcsköl, nem kéne többé belepiszkítani. Hát így, egy új hajnal reményében.gulacsy_lajos-firenzei_lany_1904-45._aukcio_139

Csak a régi reflex, Bukta újra és újra.

A szocializmusnak nevezett diktatúrában nőttem fel. Utáltam, gyűlöltem, az összes Paprika Jancsit kiröhögtük, Lázár elvtárstól Pozsgai elvtársig, mindegyiket. Bohócok voltak, hazudtak éjjel és nappal. Húsz évet jósoltak, hogy utolérjük az “imprialistákat” azaz a nyugatot, ami már akkor is erősen hanyatlott. Baráti beszélgetésekben, társaságban mindenki ellenzéki volt, mégsem történt soha semmi, egy-egy március tizenötödikét kivéve, de azok is elszigetelt, sehová sem vezető ugra-bugrák voltak. Miközben az ország nagyobbik fele “ellenzékben” volt, az MSZMP tagsága egyre csak dagadt. ‘986- ban már közel egymillió tagot számlált a párt. Az emberek élni akartak, létezni és érvényesülni egy diktatúrában, sőt éppen annak ellenére. Lehet ezt gerinctelenségnek, megalkuvásnak nevezni, de be kell látni, hogy a többség nem forradalmár. A nagy többség nem dacol, nem harcol, hanem megpróbál alkalmazkodni, túlélni és fennmaradni. Az a világ, ami itt szépen lassan kiépül, sokaknak már nagyon is ismerős és a többségnél működésbe lépnek a régi reflexek. Gerinctelenség? Megalkuvás?- vagy csak beletörődés abba, hogy láthatóan nincs alternatíva? Marakodó, vízió nélküli, erőtlen, koncepciótlan csapatok, csapatocskák egymással vívják siralmas kisszerű harcaikat. Mit gondol erről az átlag ember? Hogy ez nem lehet más mint bukta, minden marad ahogy van, vagy még úgy se. És akkor az átlag ember elkezd igazodni, helyezkedni, mert élni akar, létezni és nem akar dacolni, mert nem forradalmár, nem harcos, csak egy egyszerű polgár, aki nem lát más alternatívát, de neki akkor is – minden körülmények között – gondoskodnia kell saját magáról és a családjáról, már ha van. Miért is vagyunk ennyire kiakadva?  Csak azért, mert valaki visszatért oda, ahová egyszer már belépett és ahonnan egyszer csak kilépett? Valószínű, hogy a távozását élte meg tévedésként és most korrigált a saját szempontjai szerint. Attól még nem lett rosszabb művész, mint volt és a munkáit sem kell átértékelni. Ha olyan rendkívüli nagy formátum volt egy éve – amikor kilépett – akkor most mitől lenne rosszabb, mert újra belépett? Tévedés lenne azt gondolni, hogy valaki elvesztett egy katonát, meg se nyerte, se ez, se az. Csak élni kell, túlélni és alkalmazkodni. Nem mindenki harcos, forradalmár, van aki csak egy egyszerű művész, aki a biztonságot keresi- vagy itt vagy ott. Valahol. Csak a felszínen kell maradni. Ilyen egyszerű az ember és ebben nincs semmi szokatlan, se különleges. És ha majd újra kilép, abban se lesz.