Archive for the ‘ kritika ’ Category

Hátast dobok, sámándobok (Magyar Pavilon, Milánó 2015)

Na, ez jól sikerült. Ehhez aztán biztos nincs köze a buzilobbinak. Ez a szörnyszülött a honi bugrislobbi terméke, karöltve a pszeudo-ezoterikus, népieskedő, álmagyar, szájkeresztény, kultúrkarrierlobbival. Nem mennék bele most abba az alapvetésbe, hogy bizony az élet azon területein, ahol az érzékenységnek, a kifinomult ízlésnek jelentős szerepe van  pl. divat, film, képzőművészet, színház, egyszóval A KULTÚRA – tetszik vagy sem egyeseknek – most és mindig, a művészet történelmében jelentős szerepe volt és van a saját nemükhöz vonzódó alkotóknak. Leonardo, Caravaggio, Csajkovszkij, Dior, Almodóvar, Truman Capote, hogy csak néhány nevet említsek az ismertebbek közül. Egy ilyen torzszülöttet, mint ez a pavilon, csak egy kifordult világ udvari bolondjai képesek megálmodni. Mit álmodni, az álom az nem hazugság, tehát nem álmodni, hanem ébren kiizzadni. Egy újabb nemzeti mesét egy országról, ahol sámán ősök ülik körbe a világfát és vajákolnak Európa dekadens, szétzüllő nemzeteinek. Megmosolyogtuk (már aki nem röhögött) a Föld pilisi szívcsakráját, a paneltáltosokat és azokat a hajmeresztő kijelentéseket, amelyeket – többek között – a nemzet szívsebésze adott közre. De! Arcunkra fagy a mosoly, mert amiről azt hittük, hogy csak egy elszigetelt maroknyi csoport képzelgése, identitás keresésének lázálma, mára beemeltetett a hivatalos kultúrpolitikába. Hülyét csinálunk magunkból, láthatjuk feleim saját szümtünkkel. Ha egy óceániai törzs vagy egy tajgai nép, vagy egy ország, ahol él még az ősi tradíció, a hagyomány és természettisztelet és ott, ahol hisznek még az égiekben, egy ilyen pavilonnal jelentkezik – nem lennék oda érte – de érteném. Magyarországon nincs tradíció, mert réges-rég kiirtották, történetesen éppen a keresztények ( hopp, egy ellentmondás). És ha az elveszett, akkor az bizony nincs többé, mert megszakadt az átadási vonal. Ma csak torz rekreációk vannak, paneltáltosokkal, újkori “mondákkal” és népies szájenszfiksönnel. Ez egy vallástalan, hitetlen ország. Egyesek ugyan megpróbálják kereszténynek eladni, de ez csak pr. Ahol csak a templom felújítások utalnak a hitre, de a közerkölcsök, az intézményes hazudozás, az irgalom és együttérzés hiánya, a szegények magukra hagyása, a végtelenségig felfokozott gyűlölet, az irigység és az állandó ellenségkeresés mind mind egy infernális világra emlékeztetnek, de semmi esetre sem Jézus Krisztus követőire. Jobban illene hozzánk Mammon temploma, még ha ez ellentmondásosnak is tűnik elsőre. Mert ez mégiscsak pengeélesen jellemezné torz világunkat, akár a politikára, kultúrára, a személyes kapcsolatokra gondolok……….és közben szépen, lassan mégis mi leszünk Európa szegényháza. Egy azonban biztos, a hülyeség egyre jobban teljesít! Hajrá magyarok! Hajrá Magyarország! Úgy tűnik, igaz a mondás “Pokolra kell szállni……mindnyájunknak……….. már szállunk is… egyre lejjebb és lejjebb.297479_a_2015_os_milanoi_vilagkiallitas_magyar_pavilonja

Ha gyerek lennék

Végre eljutottam a Műcsarnokba. Két hete tollászkodom, hogy megnézzem a Bukta kiállítást, de a mai napig nem sikerült. Születőfélben van azonban egy projekt, egy Anish Kapoor klipp parafrázisa vagy magyar verziója, igaz, nem Ai Wei Wei-ért, hanem a magyar kultúra szabadságáért, ami nekünk, személyes érintettségünk miatt, legalább olyan fontos ügy, mint Wei Wei. Ennek kapcsán ma mégis eljutottam a kultúrdúlás egyik legfontosabb helyszínére, a Műcsarnokba. Most, hogy tombol az MMA balhé, különösen aktuális megnézni egy akadémiai tag nagykiállítását. Nos, nem is lenne baj egy olyan Akadémiával, ahol ilyen Bukták lennének, odaégett, Fekete, nempiskóták helyett. Nem emlékszem mikor láttam utoljára ilyen, számomra tökéletes kiállítást. Ha van nemzeti érzés, hát ez az. Ha van őszinte, tiszta autonóm művészet, hát ez az. Ha van eredeti, önálló, egyéni hang a magyar palettán, hát ez az. Hogy ez jobboldali lenne? Nem, ez egyszerűen “A” művészet. Nem is érdekel, hogy Imre politikai beállítottsága milyen, mert a művészete olyan, amilyen. Igaz és érzékeny, tiszta és becsületes. A Műcsarnok termeit egyedül belakni nagyon nehéz feladat, hogy ne érezzem azt egy negyed óra múlva, hogy mézet nyalok. Természetesen ehhez az is hozzájárul, hogy Bukta Imre nem festő, nem grafikus, nem installátor, nem fotós, nem videoartist, hanem ez mind egyszerre. Méghozzá úgy, hogy minden műfajban biztosan mozog. Nem szoktam azon keseregni, hogy korábban megváltam olyan műtárgyaktól, amelyek valamikor az enyémek voltak, de most volt egy-kettő, amit sajnáltam, hogy már nem az enyém. Vigaszt csak az nyújtott, hogy voltak azoknál jobb tárgyak is, így aztán inkább azok után sóvárogtam. Az egész kiállítás finom, kulturált és szellősen rendezett. Egyszóval nagyon elegáns, néha meg egyenesen monumentális. Lehet, hogy lemaradtam, de én ezt szeretem. A kamut, a ratyit, a magyarázatra szorulót nem. Ez a kiállítás gyönyörűen belakja a tereket. Vagy egy órát kóvályogtam benne és azt hiszem, még fogok is párat. A legtöbbször percek alatt átszáguldok egy-egy kiállításon, sajnos általában annyi is elég, hogy rögzítsem amit látok, és csalódottan távozzak. Imre munkái azonban hívogatnak, szívesen “nyalogatom” őket közelről is. Finom részletek, újabb és újabb ötletek és mindez egy kicsiny, kelet-magyarországi falu képi világából építkezik. Falusi sztorik, a föld, a termények, az állatok, a vidéki ember és eszközei – ezekből táplálkozik, építkezik. Nincs benne semmi trendi, se elcsépelt frázisok, se lipcseiek, se British, se más “nyugati” előképek nem lengik körül a tárgyak auráját. Mert ez Bukta. Az egyetlen, ami elszomorít, hogy nem létezik ma az a művészeti menedzsment, aki ezt színpadra tudná állítani a nagyvilágban. Az ilyen (és ha van hasonló) színvonalú anyagot lenne érdemes állami pénzből turnéztatni, mert ez igazán Magyarország, pedig senki se nyilaz lóháton, nem  konzummatyó, nem gatyó, nem pityke, ez “csak” a Bukta Imre. Majd elfelejtettem a címet. Tehát, ha gyerek lennék és álmodoznék, hogy egyszer majd nagy művész leszek, akkor én olyan szeretnék lenni, mint ő, örök játékos, szellemes, szabad. Az életet közben szerényen, kisfalumban csendesen élni, és mégis az égig érni.

bukta_imre_gm_kukorica_gm_corn_by_imre_bukta

Csa-csa csalódtam

Az idei Art Market izgalmas eseménynek ígérkezett. A szervezők, azt hiszem, mindent megtettek a siker érdekében. Növelték a vásár alapterületét, a kiállítók számát, gondolom, nem kevés munkával számos külföldi galériát csábítottak Budapestre. Mindennek ellenére, a vásár még a tavalyinál is harmatosabbra sikerült. És erről nem a szervezők tehetnek, hanem a kiállítók. Az az ember érzése, hogy kelletlenül, muszájból vannak itt. A legtöbben betettek valamit egy “tütébe”, így még szállítást se kellett fizetni, elfért a villamoson vagy a hátsó ülésen és elindultak szerencsét próbálni. Kívánom, legyen szerencséjük, bár kétlem, hogy sok lesz belőle. Az idei vásáron a magyar kortárs művészet krémje különösen alul reprezentált. Érdektelen művecskék szomorú halmaza az, amit láthatunk. Ahogy tavaly, úgy idén se értem, hogy a galériák miért mellőzik a szcéna elitjét, itt és most különösen. Egyetlen olyan munkát sem láttam, amit megkívántam volna, de még egy olyat se, amire legalább felkapja az ember a fejét, hogy WOW! Nem vagyok nagy vásárjáró, de ez az egész egy kicsit a néhai ART COLOGNE alsó szintjére emlékeztetett (csak ez nem olyan izgalmas), ahol a most induló és az alternatív galériákat helyezték el, a fiatal vagy még kevéssé ismert művészek képviselőit. Csakhogy ott volt egy emeleti szint is, ahol Rothko-t, Niki Saint Phalle-t, Gerhardt Richtert és társaikat állították ki a legnagyobb galériák,  a Marlborough, a Juda és a többiek. Itt sajnos nincs emelet, nekünk csak földszintünk van. És esküszöm, hogy továbbra sem értem. Ismerem azt a sokszor hangoztatott indokot, hogy el kell adni legalább annyit, hogy a költségek megtérüljenek. OK. És a minőség, az arcunk, az ennyire érdektelen? Ha külföldi gyűjtők jönnek – ha jönnének – milyen képet kapnak rólunk? Ha nem lennék megfertőzve, ezek után jövőre el se jönnék. És aki először lát ilyet, az vajon mit gondol, hogy ennyit tud a kortárs művészet?   A rajongónk lesz-e, vagy gunyorosan viccelődik velünk a barátainak. Közben persze tudom, hogy milyen pályán fociznak a magyar galériák, de ha ennyire gáz a pálya, akkor nem kell kifutni az öltözőből, mert ebből így semmi jó sem fog kisülni, nemhogy  a BL- ben, de a már megszűnt KK- ban, a Közép-európai Kupában sem. Így nem leszünk régiós központja nem csak a bankvilágnak, de a kortárs művészetnek se. Úgy tűnik, hogy azok erőlködnek a legkevésbé, akiknek elemi érdekük lenne és azok feszülnek meg, akik összehozták ezt a vásárt, amiről  mellesleg a szakma évek óta álmodozott. Tessék itt van! Jó nagy, külföldiek is vannak, antikosok sincsenek, oszt mire mentetek vele? Hát, nem sokra.

Ilona drága Ilona

Bevallom, most először lehet, hogy elfogult vagyok. Szeretem Keserű Ilonát, mint művészt és mint embert is. Mert embernek is olyan, mint a festészete, tiszta, világos, színes. Majdnem két éve már, hogy utoljára találkoztam vele. Mesélte, hogy nem tud ecsetet venni a kezébe és kézzel fest, és azt is, hogy ez milyen izgalmas új kaland. Akkor még a hatalmas Falk Miksa utcai galériában voltam és felajánlottam, hogy szívesen kiállítanám az új képeit. Azt mondta, még neki is  nagyon friss és új ez az egész és egyelőre még nem szeretné megmutatni a munkákat, még érnie kell a dolognak. Most azt is bevallom, hogy életemben először irigylem a Kieselbach Galériát ezért a kiállításért, mert gyönyörű. Ilyen egy igazi művész, aki képes saját életművét továbbgondolni és átírni egy új gesztusrendszerbe, mintha kortalan lenne, mintha az idő számára nem létezne. Mindig megújulni, frissnek maradni, nem törődni térrel, idővel, a piaccal, csak a belső késztetéssel. Figyelve a korra és másokra, de függetlenül és szabadon, megőrizve és mégis megújítva a kérdéseket és a válaszokat. A színkör, az emberi rasszok bőr színei, a népi motívumok mind, mind ott vannak most is, csak más módon szólalnak meg a vásznakon, az emberi kéz vibráló gesztusaiként. Jó egyszerre látni az új képeket és az előzményeket, gyűjtőknek és a festészet rajongóinak egyaránt. Nyilvánvalóvá válik az út, az irány, amit kijelöl magának a művész. Pedig nem egy életmű- kiállításon vagyunk, ez annál sokkal izgalmasabb, egy olyan váltás, változás reprezentációja, ami mindenkinek tanulságos, még talán a festőnek is, hiszen ő is csak ilyen alkalmakon szembesül a folyamattal. Csak olyan tiszta, emberi álláspontról lehet egy ilyen életművet létrehozni, amilyen Keserű Ilonáé.  A divatra, a bevételre koncentrálva és azok közt sodródva, soha. Csak az a jó művészet, amikor a festő magát festi, a saját képét transzponálja a vászonra. És ez a kiállítás ezt a hozzáállást reprezentálja, kristálytisztán, világosan. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézze meg (nem fizetett hirdetés) a festészetet szerető és a festészet halálát hirdetőknek egyszerre. Itt a bizonyíték, a festészet él és virágzik, Keserű Ilona képei által. Is.

Keserű Ilona: Cangiante hangok 2011

A kibogozhatatlan gubanc

Mi a magyar? címmel nyílt kiállítás a Műcsarnokban a múlt héten. A cím izgalmasnak tűnt. Kíváncsi voltam, hogy a “magyarkodó” kurzus Műcsarnoka mit válogat egy ilyen kérdés köré. Egy kiállítás szükséges feltétele, hogy műveket rendezzünk egy térbe, de nem elégséges feltétele annak, hogy egy jó kiállítást hozzunk létre. Szokásomtól eltérően még a szövegeket is elolvastam, annyi legalább pozitív, hogy ezek érthető magyar nyelven íródtak és nem a gyűlölt művészettörténészi törzsi nyelvjárásban. Csak sajnos nem értem, hogy miről szól a kiállítás, a magyarázatok ellenére sem. Valami olyasmit vártam volna, mint Kovách Gergő és Péli Barna: Mátyás és Tinódi”-ja vagy ugyancsak tőlük, Kotormán Norberttel kiegészülve, az “Attila most” vagy a mindig következetes Gerber Pál jól értelmezhető, mégsem direkt munkái. Itt körülbelül vége is. Nem állítom, hogy nincsenek jó munkák ezeken kívül is, csak nem értem, hogy miért vannak itt. Vagy ha érteni akarnám, akkor olyan direkt értelmezések kerekednének, amelyek a ciki határát súrolják. Nem értem ebben az összefüggésben az általam nagyon kedvelt Keserű Ilonának a gubancát (Ja! Lehet, azért mert gubanc van?) Vagy hogy miért van itt Fehér László? És azt sem értem, hogy miért kerülnek a falra olyan direkt zsengék, mint Csiszér Zsuzsi piros-fehér- zöld kezű portréja. Vagy a kiváló Erdélyi Gábor “Verejték” című narancs színű munkája 2001- ből, ami szintén meglehetősen egyszerű és direkt értelmezésre ad lehetőséget vagy értelmezhetetlen. Lehet persze, hogy ez csak egy reprezentatív válogatás akar lenni a lehetséges munkákból, de akkor a cím nem stimmel ( viszont ütős) és akkor az sem, hogy sok jó művész és munka kimaradt, mások viszont indokolatlanul túlreprezentáltak. Például Szurcsik József, akitől ezek a legjobb munkák, amit valaha láttam, csak megint nem értem a miértet. Ugyanakkor a szándékot , hogy létrejöjjön egy kiállítás “Mi a magyar?” címmel, egy olyan társadalmi káoszban, amiben jelenleg élünk, csak üdvözölni lehetne, ha sikerült volna létrehozni, de nem sikerült. Vagy a bátorság hiányzott, vagy szélesebben kellett volna meríteni, de sokkal inkább azt gondolom, sőt majdnem biztos vagyok benne, hogy a művek hiányoznak. A “mi a magyar” kérdése politikai kérdés és ma Magyarországon csak elvétve van politikus művészet. Ez a kiállítás sem az. Jellemzően szépelgés és megélhetési műtárgy-gyártás van. Ebből pedig nehéz egy igazán erős, tökös anyagot összehozni. A mai magyar képzőművészetnek fájdalom, de nincsenek Ganxstái sem Tankcsapdái: Mi a fasz van veled Magyarország?

Kovách Gergő, Péli Barna, Kotormán Norbert: Attila most 2012

50 000 000

Kevés a jó szemű, értő gyűjtő, aki az értékekkel és az árakkal is tisztában van. Köszönhető ez a sokáig istenített marketingnek, mármint annak, hogy folyamatosan rossz volt a marketing üzenete. ” A művészet befektetés! ” Soha nem akart a piac igazi rajongókat toborozni, csak befektetőket találni. Egyszerűbb is a kapzsiságra építeni, mint értő szemeket nevelni, már ha ez egyáltalán lehetséges egy vizuális nyomorban élő országban. Elég volt csak pumpálni az aktuális neveket és sulykolni, hogy ma épp ez a tuti. Így született egy teljesen torz, értékrendtől és kvalitásérzéktől mentes piac. Volt már sztárolva Rippl, Munkácsy, Nagybánya, stb. most épp a Nyolcak és a magyar “Vadak” vannak műsoron. Ismét a színpadon volt Perlrott Csaba: Verőfényes udvar Nagybányán című képével. Már az előző futásakor is bántotta a szemem. Most, hogy újra előkerült sem változott a véleményem. Abba nem is mennék bele, hogy (már megint az értékrend) miért ennyi egy Perlrott, bár akármilyen is? Persze, ha valakinek ennyire tetszett, akkor miért ne? Egyébként, úgy általában, nekem karcosak azok a művészettörténészi ömlengések, amit gázsiért egy kereskedelmi aukcióhoz rittyentenek a szakma “nagyjai”. Bátor dolog Matisse-hoz hasonlítani Perlrott-ot. Nem vitatom, hogy színes, mint a Dörmögő Dömötör, de azért Matisse több ennél egy kicsivel. Ami a legszembetűnőbb, az az igazi szabadság, a bátorság hiánya. Fauvos elemek keverednek egy elég szerencsétlenül térbe állított, merev geometrikus formával, a házzal. Szemben a nagyvonalúan megformált kerttel, a házba egy kicsit feleslegesen belegabalyodott a művész. És szerintem, a merev kompozícióval megölte a fauvokra jellemző oldottságot, szabad képszerkesztést. Olyan szerencsétlen erővonalakat teremtett, amelyek számomra zavaróvá teszik a képet. A kép alsó vonalával párhuzamosan született egy hangsúlyos, vízszintes osztat, amire derékszögben támaszkodik a ház sarka és a fa törzse. Mindezt 45 fokban ugyanebben a csomópontban metszi az út széle, ami az oromfal előtti grádicsban folytatódik. Ezt tovább erősíti az út bal széle, ami a tető vonalában folytatódik. Nem túl szerencsés, mi több, nem túl izgalmas szerkezet. Hogy a ház perspektívája hibás, afölött nyugodtan szemet hunynék, de pont ez a “hiba”vagy szándékos elrajzolás hozza létre, illetve erősíti a zavaró párhuzamost. Mindez természetesen nem gátolta a sikeres eladást. A színek legyűrték a formát. És ez nem is baj egy szenvedő piacon, legalább a marketingeseknek van újabb muníciója. Az értékek zűrzavara azonban tovább folytatódik.

Perlrott-Csaba Vilmos: Verőfényes udvar Nagybányán

Jó dolog a Photoshop, könnyű kísérletezni, pár perc alatt át lehet írni képeket. Kicsit játszadoztam és közben megpróbáltam szabadulni a zavaró szerkezettől, talán sikerült is. Remélem a művész se haragudna érte, ha látná. Ha mégis, akkor elnézését kérem.

Perlrott, kicsit másként

Dolgozni csak pontosan, szépen………

Az egykor híres? magyar iparművészet mai képviselői érdektelenségről, alacsony árakról panaszkodnak. Valóban ez a helyzet, de mint sok más területen, azt hiszem, itt is hibás a helyzetelemzés. Egyre több, igényesen berendezett élettérrel találkozni, amikbe nem találják helyüket a magyar termékek. A Minotti, Citterio vagy más top kategóriás bútor  színvonalához valóban nehéz lenne a nagyrészt  húsz-harminc évvel ezelőtti dizájnt és meglehetősen igénytelen, trehány minőséget társítani. És akkor most ott vagyunk ismét a minőség, a gondosság, az igényesség saját munkánkkal szemben kérdéskörnél. Lehet hivatkozni az alacsony árakra és, hogy ennyiért nem várható el a minőségi munka. Valóban nem. Méghozzá azért nem, mert az igényesség belülről fakadó igény kell, hogy legyen, amit nem az árak generálnak. Egyébként azt hiszem, hogy aki igénytelen, az sok pénzért sem lesz igényes, és aki évekig gyenge minőségű rutinmunkát végez a megélhetésért, az nem is képes az igazi finom munkára épp az előbb említettek miatt. Körbe lehet sétálni Budapesten, megnézni az iparművészettel foglalkozó galériák kínálatát és össze lehet hasonlítani néhány japán keramikus munkájával, amiket ide másoltam. Gyanítom, hogy amit csinálnak, az az életük. Nincs megalkuvás, csak a tökéletességre törekvés, minden egyes tárgyban. Ha van invenció és kvalitás, akkor lehetnek árak és nem fordítva. És nem érdemes sírni meg fikázni, dolgozni kell legjobb tudásunk szerint, a tőlünk telhető legjobb minőségben és megújulni minden nap, ha kell. Akkor lesznek eredmények és árak is. Nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy a hőbörgés sehova sem vezet, csak az alázatos, hittel végzett munkának van értelme.  A japánoktól van mit tanulni. Mondhatjuk persze, hogy más kultúra, más tradíció, de szerintem ez pont a művészet területén nem kell, hogy igaz legyen. A belső tűz – ha van- nem hiszem, hogy nagyobb lánggal ég Tokióban, mint Diósdon.

Takagaki Atsushi

Yeo Byong-uk

Nagae Shigekazu

Shakunaga Gaku

Sakurai Yasuko

Kako Katsumi

Fukami Sucharu

Yeo Byong-uk

Imada Yoko

%d blogger ezt kedveli: