Nyaljuk a fagylaltot

Na, akkor nyaljon fagylaltot akinek nem jó az én seggem, mondta Übü papa és kihúzta a vastüdők csatlakozóját a konnektorból. A művészek mind kiugráltak a gépből és most hörögve kapkodják a levegőt. Szerintem ez egészséges dolog, tanulja meg mindenki fenntartani magát és lélegezzen szabadon az, akinek igénye van rá. Lehetetlen dolog az államra hagyatkozni és szívni a vérét, sosem tartottam megfelelőnek az állami támogatások rendszerét. Lesznek persze, akik most elsorvadnak és lesznek, akik így is talpon maradnak. Két haszna azonban mindenféleképpen van a dolognak. Az egyik a szabadság lenne, a nem függés, a nem dörgölődzés, ami talán némi erkölcsi tartást is biztosíthat a művésznek. A másik a civil támogatások felerősödése lehetne, már ha lesznek olyan polgárok akiknek hiányérzetük támad, ha nem lesznek kiállítások, nem készülnek filmek, nem jelennek meg művészeti albumok vagy nem készülnek katalógusok egy-egy kiállításhoz. És ezek a polgárok hajlandóak zsebbe is nyúlni a normális szabad működés érdekében. Ha nem, akkor nem.

A támogatásnak egyébként sincs hagyománya. Az egyetlen ami létezik, bár ez is ritka, az az adok-kapok, ami tulajdonképpen a vásárlás egy formája. Leginkább a kora feudalizmus cserekereskedelméhez hasonlít. A „támogató” ad valamit pl. szolgáltatást, vagy műtermet, nyersanyagot, néha szerény apanázst és ezért cserébe műveket kér, természetesen barátságos, szerény áron. Ez nem támogatás. A gyermekmentő urnáiba dobált apró, az például támogatás. Ebben az esetben senkinek sem jut eszébe, hogy a megmentett gyerek viszont szolgáltatásként mondjon el egy barikás verset az ő Bandikája szülinapi babazsúrján.

Minden abba az irányba mutat, hogy a civil társadalomnak fel kell nőni, meg kell tanulnia saját igényei szerint alakítani és fenntartani kulturális környezetét. Csak így lesz európai értelemben polgári, folyamatos és független a politikai kurzusváltásoktól. Az állam kultúrára szánt forintjait kiemelt, nagy projektekhez szükségeltetne felhasználni ( persze kérdés milyenekre ) és nem elaprózni asszonykórusra, sramli zenekarra, szir-szar kiadványokra. A kis dolgot finanszírozzák az elkövetők, vagy helyi erők ha szükségét érzik. Az állam meg biztosítson ehhez adójóváírást vagy valami hasonlót.

A magyar politika mindig tartott a művészektől, mint vámpír a szentelt víztől, ezért is próbálták mindig pórázon tartani, vagy megvásárolni őket a támogatásokon keresztül. A látszat ellenére ebben lehet, hogy soha se lesz változás, akinek édes az a segg, mindig, mindenkor bele fog leffenteni és bizton meg is lesz a jutalma érte. Én mégis azt gondolom, hogy jó irányba mennek a dolgok, ha nem is azért, amiért mások is így gondolják.

Übüt meg mindig szerettem, de ha választhatok, leginkább egy kőszínház színpadán héttől kilencig.

VÉRÁTÖMLESZTÉS

Kifulladt a “szcena”. Frissítő szelek nélkül vagy teljes vércsere hiányában az unalom lesz az úr véglegesen ezen a vidéken. Na ja, vidéken általában az unalom az úr. Nem történik semmi, csak a budi ajtó nyikorog a szélben. Hol vannak az új szereplők, új tehetségek, hol az új remekművek, hol rejtőznek? Vagy a rendszer olyan, hogy nem ad teret a változásnak? Az elmúlt tíz évben alig egy két igazán tehetséges, izgalmas új arc került képbe. A változás legfeljebb annyi, hogy néhány művész helyet cserélt, mint a politikusok egy székkel odébb ültek. Vándorlás egyik galériától a másikba. Szinte ugyanaz a névsor és a sansz is ugyanannyi a nemzetközi sikerre. Unalmasak vagyunk, semmi izgalom, semmi eredeti, import receptek innen-onnan, persze gyengébben mint a forrás, hiszen általában csak a forma jön át, amit nem sikerül tartalommal megtölteni. És hát a forma is csak majdnem olyan, mert egy kicsit át kell fabrikálni, hogy ne legyen olyan egyértelmű a nyúlás. Barkács művészet, amit néhányan object-nek hívnak, blablák, szellemes vagy szellemtelen poénok több oldalas magyarázkodással, hogy a “hozzá nem értő” is megértse. Vagy megélhetési művészet, amiből hiányzik az átütőerő, a frissesség. Mindig azt gondoltam, hogy az idő megeszi a festőt. Számtalan példa van az elsekélyesedésre, a fáradt rutinná váló maszatolásra. Egyébként érdekes probléma, hogy egy érett, idősebb ember munkái miért veszítenek erejükből. A bölcsesség befelé fordulóvá teszi az embert, nem akar már olyan erővel kommunikálni? Beleunt saját magába? Vagy megette a feleség, aki valamikor a nagy szerelem volt, mára meg a tisztes polgári élet velejárója, ne adj isten a hajcsár, aki munkára ösztökél, mert le kell cserélni a kocsit vagy a házat? Mindegy, ez csak egy mellék szál. Annyiban persze nem, hogy ők vannak többen, sokkal többen. A “vadak” a sprődek meg nagyon kevesen. Őket a rendszer is nehezen kapja fel. Mindenki a fennmaradásért küzd és az egyszerűbb utat választja. Ezért is a sok helycsere. Ha van egy új belépő a piacra, egy új galéria, általában megpróbálja innen-onnan átédesgetni a művészeket. Azok meg át is mennek, mert azt gondolják, ami eddig volt, annál csak jobb jöhet. Aztán amikor kiderül, hogy nem, akkor megint ugranak egyet, sokszor nem egyenesen, hanem lóugrásban. Az egész egy keringő, de olyan, amit egy helyben járnak.

Az a helyzet, én legalább is úgy látom, hogy ez így megfeneklett. Galéria ár, műterem ár, itt is vagyok, ott is vagyok. Engem tartson el a galéria, mert különben odébb állok. Itt az a tradíció, hogy művésznek lenni az egy státusz, már úgy önmagában is. A művészt tartsák el kérem szépen. Ma ez itt nem nagyon megy. Kicsi a piac, magasak az árak, nem a nyugati kortársakhoz képest, hanem a magyar pénztárcákhoz, vásárlói hajlandósághoz képest. Látszólag kevés a tehetség. Hiszem, hogy csak látszólag. A rendszer nem engedi áttörni őket és nem képes ki és felemelni a tehetséget, mert a nehéz helyzetben az eddiginél is fontosabb a gyors nyereség. A jó szem, kvalitásérzék, biztos ítélőképesség meg eddig se volt a pálya erőssége.

Vérátömlesztés kell. Mert a régi vér lassan megalvad, már olyan, mint a fáradt olaj. Aki ebbe a rendszerbe bekerül az olyan lesz, mint a többi. Miért? Nem tudom. Mint a fociban, a gyerek az ifiben még óriási tehetség, de a nagyok között hamar szürke lesz, mint ők, később pedig már csak a fakóban játszik. A BUMBUM leszakad erről a rendszerről és új struktúrát épít, saját elképzelések szerint, saját csapatot. A jövőt fogjuk felépíteni az alapoktól a nemzetközi sikerekig. Nincs más út, csak a radikális változtatás. A régi maszatolás megy a levesbe. A MEO egyszer már lökött egyet a szekéren, most a BUMBUM következik.

VÉRÁTÖMLESZTÉS

%d blogger ezt kedveli: