Blitz must go on

Megnyitottunk. A Blitz végre megtalálta végleges (remélem) helyét. Vége a fúrás faragásnak, lehet a művészetre koncentrálni. Nem csak képzőművészet, de zene, színház, irodalom, iparművészet is szerepel a tervek között. Szeretnénk a kortárs művészet kedvelőinek táborát mind nagyobbra dagasztani. Elindítunk egy beszélgetés sorozatot, ami a kortárs irányzatokat járja körbe. Az első este szeptember tizedikén, kedden 7 órakor a monokróm festészetről szól. Minden fontos kérdést igyekszünk megválaszolni és számítunk a hallgatóság aktív részvételére is. A kortárs művészet elutasítottsága nagyrészt a nemtudásnak köszönhető. Ezért fontos az ismeretterjesztés, azért, hogy bennfenteseket neveljünk az érdeklődőkből,de a kívülállókból is. Aki még nem járt nálunk kérem jöjjön el, igérem nem okozunk csalódást.

az esemény facebook oldala: http://www.facebook.com/events/652354128116711/?ref=22

Kedves Olvasóim

Nagyon szégyellem, hogy hosszú idő óta nem írtam egy árva sort se. Ígérem, megjavulok és rövidesen ismét tanúbizonyságát teszem viruló grafomániámnak. Magyarázat nincs a hallgatásra, talán csak annyi, hogy az egyre nehezebb hétköznapok ellenére sem akarok politikával foglalkozni, legközelebb majd csak a fülke magányában, ha egyáltalán elmegyek ixelgetni. Szóval visszajövök, fideszmszpegyüttpmjobbikkdnp nélkül, de minden mással, ami jó és izgalmas az életben.

The show must go on!

meghívóau1

Egy muzsikus levelére

Gerendás Péter levelet írt a Facebooknak. A Facebook meg, ahogy illik, felhördült balról is, meg jobbról is, még középről is. Ha az ember kilátástalannak látja a helyzetét és nem tudja mit hoz a holnap, akkor talán tényleg segít, ha kisírjuk magunkat valakinek a vállán. Értem és élem is a helyzetet. Beszűkült a világ, lefagyott az ország winchestere. Nincs munka, nincs pénz, nincs üzlet, nincs szánalom, nincs segítség, nincs megértés, nincs tolerancia és nincs összefogás. Van Facebook és van sírás, meg like-ok, meg felháborodott kommentek. A zenészek helyzete nagyon nehéz, nincs közönség, nincs fellépés, nincs pénz. A kőművesek helyzete nagyon nehéz, nincs építtető, nincs munka, nincs pénz. Soroljam? Nem sorolom. De ha már zenész, akkor legyen prímás. Nem tudom pontosan, de több száz cigány muzsikus maradt munka nélkül, mert az éttermekben már nem kell a bazsev. Róluk nem emlékezett meg a Facebook- kórus, se más. Mi lett velük? Disszidáltak? Koldulnak? Érdekel ez valakit? Nem tudom hány gyerekük van, de hagyományosan népes egy roma család. Persze a gyerek az áldás, de felelősség is, kettő is, nemhogy hat vagy kilenc. Akinek ilyen sok sikeredett, annak – gondolom – az is eszébe jutott közben, hogy fel is kell majd nevelni őket. Szép feladat, de ma emberfeletti. És ma milliók küzdenek ezzel a helyzettel, nem csak zenészek, de tanárok, művészek, melósok. Sajnálom – miközben értem és érzem az elkeseredést – de nem látom, hogy mitől lenne különleges és felháborító Gerendás Péter helyzete. Olyan, mint milliónyi honfitársunké. Sőt, az övé sokkal jobb. Megsiratta a Facebook. Az is valami. Igaz, senki nem mondta, hogy gyere Péter, nyomj egy órát a házibulinkon. Persze lehet, hogy ahhoz nem is lenne kedve, mert ha jól értem nagyszínpadra vágyik, de azt sajnos csak a zsűri tudja intézni, a zsűri meg kegyetlen, azért fizet, amit szeret. És mi tagadás, Péter rétegzenét játszik, az meg egy vállalás. Ráadásul az, hogy megint a jobboldal húzta az ügyesebbet, az kritika a baloldali Pétert- siratóknak. Állást ajánlottak Békéscsabáról. Ügyes. Szar egy helyzet, ha megy akkor is, ha meg nem, még inkább. Gerendás Péter már meg van mentve, ha rábólint. De az a 3-4 millió nincs, őket nem hívják Békéscsabára, nekik talán sose volt 66-os Stratocasterjük, amit eladhatnak, és valószínű, hogy még öreg autójuk sincs és lehet, hogy ma a vacsora is elmarad. Őket kéne siratni és nem csak siratni, hanem tenni is értük valamit. Ezen kéne pörögni, kommentelni és felháborodni, hogy éhen hal a fél ország, mert nincs munka, nincs jövedelem, csak éhes szájak és a végtelenségig elkeseredett, elcsigázott tömegek. Őszintén sajnálom Gerendás Pétert, de igazi sajnálatra ma azok a milliók érdemesek, akikre talán nem is gondolunk, miközben tizenhatodik nagylemezt követelünk egy hitét vesztett művésznek.

Hakni Brigád

Zsenge koromban a szórakoztatóipari munkások jövedelmének jelentős részét a haknik biztosították. Néhány ügyes szervező – ilyen volt például Bakacsi Béla – összerántott egy csapatot sztárokból és sztárocskákból és betámadta a vidéki kultúrotthonokat. Egy jobban sikerült úgynevezett turné 50-100 előadást is megélt. Nagy kegy volt bekerülni egy csapatba, mert 100 előadás bizony komoly jövedelmet jelentett. Az “egy Zsiguli” mértékegységet szoktam használni ennek a kornak a jövedelmi  viszonyaira. A gázsi 500 és 2000 forint volt alkalmanként- adó, tb gyakorlatilag nem létezett. Könnyű kiszorozni, hogy egy jó sorozat hozott egy Zsigulit. A jól összerakott hakni színes volt, mint a szivárvány. Volt benne minden, mi a vidék népének érdeklődését felkelthette. A monstre változatot úgy hívták, hogy ORI- turné, ezt az Országos Rendező Iroda szervezte. Ide kisebb sztárocskák ritkán fértek be. A haknikkal szinte az egész országot be lehetett járni, megismerni persze nem, legfeljebb a helyi kultúrházat, a kocsmát és ha volt, az éttermet. Így jutottam el olyan településekre, mint Dusnok, Hajdúnánás, Baktalórántháza, Cibakháza, Inárcs, Pécsvárad, Kecel, stb. Hogy tiszta legyen a kép, emlékezetből felsorolok egy fellépőlistát; Zalatnay Sarolta, Korda György, Ihász Gábor, Horváth Pista, Psota Irén, Eszményi Viktória, Delhusa Gjon, egy bűvész, és általában egy vagy két zenekar (un. beat zenekar). Hogy ez az egész miről jutott eszembe? A KKA életre hívása kapcsán. Ez ugyanis egy szerény haknibrigád, egy két politikus húzónévvel felturbózva és a ma oly népszerű nemzeti –  keresztény jelszó mázával nyakon öntve. Ügyes. Nem áll szándékomban senkit személyében sérteni, sem művészetét értékelni, de hát nem minden csillag ragyog örökké, sőt van olyan is, amelyik sose ragyogott, legfeljebb pislákolt a szórakoztatóipar viharos égboltján. Azonban volt egy ötlet, hogy jó vagy sem, abban nem vagyok biztos, mert végül ebben az esetben is a zsűri ítél és vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy meglehet-e tölteni egy rozzant vidéki termet – még akár ingyen is – ezzel a kínálattal. Sokkal rémisztőbb azonban a máz, amit a hakni brigád köré rittyentettek. Megtudtam, hogy ma élő baráti géniuszok vezetnek majd vissza minket eredeti szellemi forrásainkhoz. Minket, európai embereket, a családokat és a nemzeti közösséget. Ide linkelem a Vendégvárosi Főművészek program ajánlatát az elvárt gázsival együtt, ha valaki szeretne részesülni a visszavezetésben, ne kelljen sokáig keresgélnie a neten. http://www.kkakademia.hu/program.html   Nem kell idegeskedni, mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja és ne feledjük, hogy ma nehéz idők járnak. Ha ma ezt el lehet adni, kérem tegyék. A sajnálatos mindössze az lenne, ha a Hoffman Rózsák és más politikusok részvétele azzal a következménnyel járna, hogy – mint az MMA esetében – egy baráti haknibrigád olyan költségvetési forrásokhoz juthatna, amit talán ennél fontosabb és színvonalasabb kulturális szerveződésekre is el lehetne tapsolni. Ez a sztori egyébként megint megerősít abbéli hitemben, hogy az állam kultúrára szánt forintjait nagy projektekre kell elkölteni, a társadalmi szerveződéseket pedig támogathassák a híveik, akár valamilyen adókedvezmény formájában. Akkor, ha a zsűri Dévai Nagy Kamillát akar hallgatni, oda tolja a pénzét, ha meg inkább Kocsis Zoltánt, akkor oda. Ez így lenne igazságos és akkor nem a haverok, nem a sutyi meg a mutyi és a kapcsolatok döntenének, hanem a polgárok. Ja, hogy valószínűleg semmire se adnának pénzt? Az lehet, de akkor legalább világosan látszana a magyar nép kultúra iránti elkötelezettsége.

Esik a hó, trappol a ló, de az élet nem állhat meg

Elsüllyedünk az egyre aljasabb politikába. Utálom, hogy a napjaink lassan csak erről szólnak. Orbán, Semlyén, Matolcsy és a többi briganti, na meg a töketlen ellenzék. Én galériás vagyok – már megint – és tenni szeretném a dolgomat. Ha bejön hozzám valaki a galériába, a művészetről szeretnék beszélgetni, képekről, kiállításokról, nem az orkokról, akik lassan mindent tönkrevernek. Arról kéne dumálni, hogy nem állhatunk le, nem tehetjük saját magunkat takaréklángra – miattuk. A műkereskedelemben Nagyhalál van. A kortárs piacon még nagyobb. Én mégis aukciót rendezek, kortárs aukciót. Mert az élet nem állhat meg. Ahogy a hóvihar összekovácsolta a közösséget, ugyanígy nekünk is közösen kellene cselekednünk. Igaz, a kortárs piac sosem dübörgött úgy, mint a klasszikus. Egy poros Iványit vagy egy gyenge nagybányait mindig is könnyebb volt eladni, mint egy remek, friss mai munkát. Ennek persze vannak kulturális okai is – méghozzá súlyosak – de én inkább más szempontokat tartok most fontosnak, mert évszázados lemaradást mi nem tudunk csak úgy, hipp-hopp korrigálni. A kortárs piac gyakorlatilag baráti körökre épül. Elég csak megnézni a Ledényi Attila által kiadott füzeteket és kiderül, hogy a gyűjtők nagy része egy-egy galéria köré csoportosuló baráti társaság. Ha a haverok egy művészből már jóllaktak, akkor beemelünk egy újat és azzal töltjük a gyűjteményüket. Ha ez is kifárad, jön a következő. Soha nem sikerült kiszélesíteni a piacot és ez elsősorban a bizalomhiánynak köszönhető. Nem a galériás bizalmi tőkéje kevés, nem is a művészeké, hanem az egész piacé, úgy, ahogy van. Milliókat nem fizetnek ki csak úgy tetszés alapon, ma meg már pláne nem és ez egyre inkább így lesz. Ami hiányzik, az az árgarancia. Ha veszek valamit, tudnom kell – hogyha megunom vagy pénzre van szükségem –  az, amit megvettem nem értéktelen, hanem érték, mégpedig a piac által árazottan az. Kevés a mesés jövőről – ami egyébként valljuk be bizonytalan – rózsaszín képet festeni, ha mégoly meggyőzően tudjuk is előadni. Hogy kevés, azt láthatjuk az eredménytelenségünkön. Ha veszek egy Kádár Bélát, azt elég korrekten meg tudom mondani – tól-ig határok között – hogyha azonnal eladom, kb. mennyi veszteséget kell elkönyvelnem. A kortárs ma úgy néz ki kivülről, hogy szinte a teljes vételár veszteség. A galériák tőkeszegények, nem tudják  garantálni, hogy mínusz x-ért bármikor visszaveszik, de még a csere lehetőségét sem tudják felajánlani. Londonban, New York-ban a nemzetközi vásárokon közben dübörög a kortárs piac. Egy kiemelt kortárs árverés ma nagyobb forgalmat generál, mint az impresszionisták. A bizalmat csak a másodlagos piac felépítésével lehet itthon megteremteni. 2001-ben rendeztem az első kortárs árverést, lehet, hogy furcsán hangzik, de talán az volt a legsikeresebb. Aztán bele-belenyúltam, de támogatottság nélkül elég nehéz állandóan széllel szemben pisálni. Általában a galériák, de a művészek is utálták az árverést. Féltették az áraikat. Pedig ez két külön dolog. A galéria és a műterem az elsődleges piac, az aukció egy másodlagos, ahol el lehet adni azt, ami már nem kell. A kezdet lehet fájdalmas – vagy annak tűnhet – de hosszútávon nincs más megoldás. Egy művész árának az aukciós piacon is fel kell épülnie, és ha a piac megkedveli, akkor az árai képesek akár meredeken is emelkedni. Ez a klasszikus piacon is pont így működik. A normális és a végcél is az lenne, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtti vagy a már elérhetetlen művek az aukciókon magasabb árakat érjenek el, mint ugyanattól a művésztől a galériában egy friss, szabadon megvehető munka. Csak ez nem megy egyik napról a másikra, de addig -bár mily fájdalmas – ki kell bírni. Ne adj isten, még támogatni is lehetne- legalább verbálisan – a történetet. Fel kéne ismerni, hogy minden sikeres eladás, történjen bárhol, bármelyik galériában, mindnyájunkat gazdagítja. Ma a magyar műkereskedelem forgalmának csak elenyésző részét adja a kortárs és ha nem lesz másodlagos piac, akkor nem is várható, hogy az arány jelentősen változzon. Miközben tudjuk, hogy Vaszary-ból vagy Rippl-ből már nem lesz több. A klasszikus piacon lassan ugyanazok az ismert képek keringőznek körbe-körbe. A piac éhségét éppen ezért, mindenhol a világon, a kortárssal elégítették ki. Én ismét megpróbálom áprilisban és ki is tartok, ameddig nem válik totál ésszerűtlenné. Remélem lesznek, akik mellém állnak, mert egyedül nem megy. Előbb vagy utóbb rá kell ébrednünk, hogy vannak közös érdekeink, amik fontosabbak a konkurenciaharcnál és nem a mára, hanem elsősorban a jövőre kellene koncentrálnunk.

Úgy tűnik nem bírok magammal

megnyi

ez egy meghívó

%d blogger ezt kedveli: