Posts Tagged ‘ mng ’

Nemzeti konzultáció

  1.  Egyetért -e Ön azzal, hogy a hamis kép árt a műkereskedelmi piacnak?
  2.  Egyetért-e Ön azzal, hogy ennek ellenére, vannak a piacon hamis képek.
  3.  Egyetért-e Ön azzal, hogy míg egy ötszáz forintos  bankjegy hamisításáért tíz évet lehet kapni, addig több tízmilliós képeket büntetlenül lehet hamisítani.
  4.  Egyetért-e Ön azzal, hogy ne csak a hamisító, hanem a hamis képet piacra juttató művészettörténész is büntethető legyen? Természetesen, csak ha a szándékosság bizonyítható.  
  5. Egyetért-e Ön azzal, hogy meg kellene tisztítani a műkereskedelmet a hamisítványoktól.
  6.  Egyetért- e Ön azzal, hogy azok, akiknek bizonyítékok vannak a birtokukban (pl. fotók, átszignált képek eredeti állapotáról) vélt kollegialitásból hallgatnak (négyszemközt bezzeg odasóznak)        
  7. Egyetért-e Ön azzal, hogy a korrupt műítészeket könnyebb lenne kiszűrni, mint a hamisítókat? Ha a szakma nem fogadná el a bírálatukat, máris tisztább lenne a piac.
  8.  Egyetért-e Ön azzal, hogy független nagy létszámú bíráló csoportra lenne szükség, mert ez gátat vetne a korrupciónak és az önérdeknek?
  9.  Egyetért-e Ön azzal, hogy ezt akár a Nemzeti Galéria is létrehozhatná, mint egykor és a bírálati díjjal növelhetnék az MNG szűkös büdzséjét.       
  10. Egyetért-e Ön azzal, hogy én ezt a kérdést piszkálom   vagy jobb lenne ha én is cinkosan hallgatnék?

Úgy tűnhet, nem szeretem

Tényleg nem szeretem. Pedig ez nevetséges, hiszen egy intézményt nem is lehet szeretni, legfeljebb azt, ami ott történik vagy magát az épületet, ahol működik. Én mégsem szeretem a Nemzeti Galériát, punktum. Annyi elejtett megjegyzés után, szeretném ezt egy kicsit érthetővé tenni. olvasásának folytatása

Csontváry last minute

Romváry Ferenc egy rendkívüli ember. Én legalábbis nagyon szeretem azokat, akik képesek meghazudtolni nem csak a fizika, de a magyar valóság törvényeit is. Ő pontosan ilyen. Egy másik, ugyancsak ritka tulajdonsága, hogy a köz gyarapodásáért dolgozott, megszállottan. Persze, biztos jól esett vagy jól esett volna, egy kicsit több elismerés, de nálunk ez nem szokás. Legalább kaphatott volna egy kis ego- nyalatást, de azt hiszem, abból se jutott sok neki. Mi nem csak a svábbogarakat, de a csodabogarakat is eltapossuk. Romváry Ferenc a pécsi gyűjtemény megszállott építője és mint Csontváry elismert szakértője – nagy megtiszteltetés – a kilencvenes évek  elején néha benézett hozzám. Amikor a “Halászat Castellammare-ban” hozzám került, rögtön felhívtam. A drága jó MNG hetekig toporgott. Megzavarodtak, mint malac az esőben, ugyanis a kép mérete nem egyezett a Németh Lajos- féle könyvben megadott méretekkel. Következtetés: HAMIS!  Pedig a magyarázat egyszerű volt. A szerző nem látta a képet élőben, csak egy fekete-fehér fotóról dolgozott és Uram bocsá’, megsaccolta a méretet. Nem talált. Na und, ez nem olyan nagy probléma, de az MNG- nek gyanús volt, nagyon gyanús. Szóval, felhívtam Romváry Ferit, (elnézést a Feriért, de valahogy a Ferenc úr nem megy) aki örömmel jött. Többször meglátogatta a képet, velem is diskurált egy kicsit, de csak kötelességből, igazán csak a kép érdekelte. Kiváló képnek tartotta, de a múzeum számára érdektelennek. Az aukciós kiállításra sem jött el, egyetlen egyszer sem. Az árverés napja maga a bolondokháza, de az első árverés ezt a négyzetre emelte. Kezdés előtt körülbelül tíz perccel beviharzott Romváry úr. Odajött hozzám, elkeseredetten rám nézett és azt mondta idegesen:” kirabolták a kocsimat, kirabolták a kocsimat, apukám, mindent elvittek, a kabátomat, az irataimat, a táskámat, mindent, mindent. Na mindegy. Tudsz adni nekem egy katalógust és egy tollat? Merthogy azt is elvitték, még tollam sincs.” Tudok, persze, hogy tudok. Adtam neki egy katalógust meg egy tollat, próbáltam vigasztalni, de nagyon anyátlannak látszott. Már csak pár perc volt a kezdésig, amikor megint odalépett hozzám és a következőt kérdezte: “Ha azt mondom neked, hogy a táskámban volt a meghatalmazás, hogy az aukción vevőként léphessek fel, elhiszed nekem?” Természetesen igen.” Szóval megengeded, hogyha úgy adódik, vásárolhassak az aukción?” Természetesen.” Szóval elhiszed, hogy van meghatalmazásom?” Igen, elhiszem. Nem húzom a sztorit, a képet ötmillió kikiáltási áron ütötték le. Taps, ováció. Ezt a tapsikolást sosem értettem, de ha jól esik, hát legyen. Ekkor Feri színpadiasan felállt és közölte, hogy a pécsi múzeum él elővételi jogával és megvásárolja a Csontváryt. A nézőtéren halk fütty és utálat. Itt akár vége is lehetne, de nincs. Aznap este és még másnap is, az összes rádióadó tele volt a hírrel, hogy őrült rekord született és a “megtalált” képet a pécsi múzeum vásárolta meg, ötmillió forintért. Nagy volt az öröm. Este vacsora, mámor, aztán pár nap és visszazökkentünk a hétköznapokba. Jöttek a vevők fizetni és elvinni a képeket, habár akkor még a legtöbb tételt a helyszínen kifizették és el is vitték. Csak a pécsi önkormányzat nem akart előkerülni. Két hét után elkezdtem telefonálni- hogy mi a túró? Szép lassan kiderült, hogy nincs pénzük a képre. És soha nem is adtak megbízást  Romváry úrnak, hogy vásároljon a nevükben.  De Romváry úr vásárolt. Hát ez kurva jó- gondoltam, és sírtam a röhögéstől. Feri a sok rádió és sajtó megjelenéssel kész helyzet elé állította az önkormányzatot. Nem mondhatták, hogy nekik ez nem kell. Feri úgy érezte, erre a képre szüksége van a gyűjteménynek és megszerezte. Kicsit trükkösen, de istenem, nem magának vette. Az önkormányzat kénytelen volt összeállni a megyével és közösen vásárolni  Ferinek egy újabb Csontváryt. A kép ma Pécsen látható és csak úgy mellesleg, kb. az ötvenszeresét éri a vételkori árának. Talán most már a hivatalnokok se olyan dühösek, hogy fizetni kellett a számlát. A Romváry Feriket klónozni kéne, a sok tahót, akik meg az ilyeneket basztatják, kiiktatni a rendszerből.

Nem lehet mindent eladni

Minden galériás álma- legalábbis az egyik- Csontváry Kosztka Tivadar. A Blitznek szerencséje volt, többel is foglalkozhatott. A “Halászat Castellammare-ban” az első aukción, sokak számára ismert esemény. Talán vannak olyanok is, akik még emlékeznek arra, hogy a második aukció előtt, a megnyitón, kiállítottam egy akkor felbukkant képet, a “Piros ruhás gyermek”-et vagy hol kisfiút, hol kislányt, erről talán még ma is vitatkoznak. Kalandos történet volt, ahogy az MNG olvasásának folytatása

Legyen így

Nagyszerű kezdeményezés Kovács Gábortól, hogy gyűjteményét virtuálisan is látogathatóvá tette. A gesztusban nincs  semmi különleges, egyszerűen csak európai. A www.kovacsgaborgyujtemeny.hu oldalon megtekinthető a teljes kollekció, adatokkal, információkkal együtt. Több ehhez hasonló gesztus lenne az egyik haszna a műgyűjtésnek a köz számára, ha nem a bujkálás és a rejtőzködés lenne az általános gyűjtői reflex. Sok oka van a titkolódzásnak, biztonsági, gazdasági egyaránt. Pedig, nagy szükség lenne minél több magángyűjteményre. Hiszen az állami vásárlások volumene konvergál a nullához. Ez természetesen nem csak a klasszikus művekre igaz, hanem a kortársra is. A mind több nyilvános magángyűjtemény létrehozása fontos lenne a megőrzés, a bemutathatóság, a kutathatóság szempontjából is. Ugyanakkor, a művészek életben maradását is segítené.  Előmozdítaná a szegényes vizuális kultúra általános fejlődését, a művek megértését, és kortárs viszonylatban az elutasítottság csökkentését. Különösen égető probléma ez egy olyan időszakban, amikor a politika – kulturálatlanságából fakadóan – ezt a kérdéskört magasról leszarja. Mi több, kretén ötleteivel az egyébként is áldatlan helyzetet és színvonalat tovább rontja. A közgyűjteményi pénztelenségből fakadó kárenyhítés egyszerű és költségkímélő módja a magángyűjtemények támogatása lenne, néhány egyszerű rendelet segítségével. A privát gyűjtést az államnak közhasznúnak kéne tekintenie, ugyanis a gyűjtő saját anyagi forrásait olyan célra fordítja, amely állami feladat lenne. Hogy a gyűjtemény az évek, évtizedek során potenciális anyagi nyereséget hoz, az csak egy magyaros feltételezés, mert ismerünk épp elég példát az ellenkezőjére is, amikor egy gyűjtemény kultúrtörténeti értéket hordoz ugyan, a piac viszont nem értékeli. Éppen ezért, a regisztrált, dokumentált, a köz által megismerhető, sőt látogatható és/ vagy időnként bemutatott gyűjtemények értékesítését, adás-vétel útján történő gyarapítását, öröklését, adómentessé kellene tenni, különösen, hogy az ebből befolyó adó bevételek elenyészőek. A gyűjteményekről készülő kiadványokat, albumokat ugyancsak állami támogatásra érdemesnek gondolom. Létrejöhetne egy olyan modell, ahol a gyűjtő engedményeket, ne adj’ isten még támogatást is kap, cserébe viszont a gyűjteménye nem csak saját örömforrását jelenti, hanem a köz szellemi gyarapodását is elősegíti. Gyakorlatilag Budapesten nincs mit nézni, MNG, Ludwig, Kiscelli Múzeum. Ennyi. Ha valaki a kortárs magyar képzőművészet iránt érdeklődik, akkor inkább ne érdeklődjön, mert közgyűjteményi szinten hozzáférhetetlen, keresztmetszete, minősége láthatatlan. Szomorú helyzet és ahogy elnézem, egy darabig így is marad. Ezért lenne fontos a magángyűjteményeket helyzetbe hozni és rejtőzködőből láthatóvá tenni sok remekművet, ami lakások falain lóg, vagy raktárak mélyén van eltemetve. Történt már egy-egy próbálkozás, kósza kiállítás magángyűjteményekből, de ez kevés. Ezredszer is leírom, hogy egy város vonzereje a kulturális kínálatán múlik. Azt, hogy ezt évtizedek óta nem hajlandóak meghallani a “Nemzet Nagyjai” akik sajnos inkább törpék, mint óriások, de leginkább szűklátókörű, önző, politikai akarnokok, az számomra felfoghatatlan, pedig ez a létező legegyszerűbb recept ahhoz, hogy Budapestet, Magyarországot feljebb tornásszuk a népszerűségi listán.

Bye Bye MNG

Eddig se voltam rajongója a Nemzeti Galériának, de most aztán, bye bye Szása. A Szépművel összevont intézmény  egy agyrém, de miért pont ez ne lenne agyrém az országdúlás során?  A politika diktál, a nyaloncok meg hajlonganak és minden baromságra hajlandók. Január 3.-tól kiállítják az MNG-ben a zalkotmány illusztrációit, hol máshol? A Munkásmozgalmi Múzeumot már évekkel ezelőtt megszüntették. Úgy látom, elhamarkodott döntés volt, itt még nagy szükség lenne rá. 1945 – ben Édesanyámék Lehel úti házába beszállásoltak egy T34-est a felszabadítók. Kivitték az ebédlőből a “perzsát” az udvarra és azon szerelték a tankot, aztán ha kakikálni kellett, akkor a zongorát használták illemhelynek. Hát, valahogy így érzem magam most is. Ha kaki nincs is, de a perzsán most is szaros csizmában állnak. Ez még csak a kezdet. A “fejlesztések” csak most indulnak. Pár éven belül lesz új Szép-MNG  a liget szélén. Gondolom, akkor majd letarolják az általuk utált ötvenhatos emlékművet is és rendelnek valami “szépet és hagyományost”. A visszaalakított Budavári Palotát meg birtokba veheti a kormány. Uralkodóknak ott a helyük, ez nem vitás. Valószínű, hogy az egész cirkusznak ez az igazi indítéka. Császárt napra kitenni..

.

– Főnők, penge a hely?
– Bitang!  Mit mondtál, mi is volt itt, mielőtt átvettük?
– Valami képtár vagy miafasz.
– Ja, miafasz, ez tetszik. Egyérintő, zsír?  A kandalló az én kapum, a tied az ablak, ha törik, mész Recskre.
– Ne má, főnök.
– Na jó, akkor Gulág.

%d blogger ezt kedveli: