Posts Tagged ‘ Műcsarnok ’

Gangnam style a műcsarnokban

Még el se készült a klip, amit forgatunk, a Műcsarnokért és a kultúra szabadságáért és már is több mint HUSZONÖTEZREN látták a forgatásról készült riportot az Indexen. Azt hiszem, már is sikerrel jártunk. KLIKK ITT.

 

SCREAM

Ha gyerek lennék

Végre eljutottam a Műcsarnokba. Két hete tollászkodom, hogy megnézzem a Bukta kiállítást, de a mai napig nem sikerült. Születőfélben van azonban egy projekt, egy Anish Kapoor klipp parafrázisa vagy magyar verziója, igaz, nem Ai Wei Wei-ért, hanem a magyar kultúra szabadságáért, ami nekünk, személyes érintettségünk miatt, legalább olyan fontos ügy, mint Wei Wei. Ennek kapcsán ma mégis eljutottam a kultúrdúlás egyik legfontosabb helyszínére, a Műcsarnokba. Most, hogy tombol az MMA balhé, különösen aktuális megnézni egy akadémiai tag nagykiállítását. Nos, nem is lenne baj egy olyan Akadémiával, ahol ilyen Bukták lennének, odaégett, Fekete, nempiskóták helyett. Nem emlékszem mikor láttam utoljára ilyen, számomra tökéletes kiállítást. Ha van nemzeti érzés, hát ez az. Ha van őszinte, tiszta autonóm művészet, hát ez az. Ha van eredeti, önálló, egyéni hang a magyar palettán, hát ez az. Hogy ez jobboldali lenne? Nem, ez egyszerűen “A” művészet. Nem is érdekel, hogy Imre politikai beállítottsága milyen, mert a művészete olyan, amilyen. Igaz és érzékeny, tiszta és becsületes. A Műcsarnok termeit egyedül belakni nagyon nehéz feladat, hogy ne érezzem azt egy negyed óra múlva, hogy mézet nyalok. Természetesen ehhez az is hozzájárul, hogy Bukta Imre nem festő, nem grafikus, nem installátor, nem fotós, nem videoartist, hanem ez mind egyszerre. Méghozzá úgy, hogy minden műfajban biztosan mozog. Nem szoktam azon keseregni, hogy korábban megváltam olyan műtárgyaktól, amelyek valamikor az enyémek voltak, de most volt egy-kettő, amit sajnáltam, hogy már nem az enyém. Vigaszt csak az nyújtott, hogy voltak azoknál jobb tárgyak is, így aztán inkább azok után sóvárogtam. Az egész kiállítás finom, kulturált és szellősen rendezett. Egyszóval nagyon elegáns, néha meg egyenesen monumentális. Lehet, hogy lemaradtam, de én ezt szeretem. A kamut, a ratyit, a magyarázatra szorulót nem. Ez a kiállítás gyönyörűen belakja a tereket. Vagy egy órát kóvályogtam benne és azt hiszem, még fogok is párat. A legtöbbször percek alatt átszáguldok egy-egy kiállításon, sajnos általában annyi is elég, hogy rögzítsem amit látok, és csalódottan távozzak. Imre munkái azonban hívogatnak, szívesen “nyalogatom” őket közelről is. Finom részletek, újabb és újabb ötletek és mindez egy kicsiny, kelet-magyarországi falu képi világából építkezik. Falusi sztorik, a föld, a termények, az állatok, a vidéki ember és eszközei – ezekből táplálkozik, építkezik. Nincs benne semmi trendi, se elcsépelt frázisok, se lipcseiek, se British, se más “nyugati” előképek nem lengik körül a tárgyak auráját. Mert ez Bukta. Az egyetlen, ami elszomorít, hogy nem létezik ma az a művészeti menedzsment, aki ezt színpadra tudná állítani a nagyvilágban. Az ilyen (és ha van hasonló) színvonalú anyagot lenne érdemes állami pénzből turnéztatni, mert ez igazán Magyarország, pedig senki se nyilaz lóháton, nem  konzummatyó, nem gatyó, nem pityke, ez “csak” a Bukta Imre. Majd elfelejtettem a címet. Tehát, ha gyerek lennék és álmodoznék, hogy egyszer majd nagy művész leszek, akkor én olyan szeretnék lenni, mint ő, örök játékos, szellemes, szabad. Az életet közben szerényen, kisfalumban csendesen élni, és mégis az égig érni.

bukta_imre_gm_kukorica_gm_corn_by_imre_bukta

Kali Yuga a kultúrában (Beings of Truth)

A hindu eposzok szerint a jelen világkorszak végső, leszálló ágában, a legdegeneráltabb korban, a  Kali Yugába élünk.  A világot a tisztátalanság, az erkölcstelenség és az alantasság uralja. Ez a kor melegágya a bűnnek, ami elnyel minden értéket. A csalók hamis igét hirdetnek. Az emberek minden imája csalódáshoz vezet, minden vallásos, igaz aktus elnyelődik a kapzsiság által. Harc, háború, bűnözés. Helyben vagyunk. A magyarországi kultúrát illetően mindenképp. Másban is, de azt most hagyjuk. Annál mélyebbre már nem süllyedhetnek a dolgok, ahová most tartanak. Kontraszelektált dörgölődzök kezébe adják a kultúra- támogatás ( ha itt ennek a szónak van egyáltalán értelme) kasszájának a kulcsát. De a pénz és a Vigadó már nem elég, kérik szépen a Műcsarnokot is, és a múzeumokra is szemet vetettek. A gátlástalanság határtalan. És a kultúrát egyébként is feleslegesnek látó hatalom kaján vigyorral szüli ezt az abszurd helyzetet. Marakodjatok. A rendfőnök, aki az új főinkvizítor szerepére pályázik, már a “Mi a magyar ma” kiállítás kapcsán is blaszfémiát kiáltott. Ver a víz ha arra gondolok, hogy mit fognak ezek művelni, ha ráeresztik őket a szentélyekre. Sosem látott katasztrófának leszünk szemtanúi. Darth Sidious a főinkvizítor már készül első nagy projektjére, egy Makoveczet héroszként bemutató kiállításra. Csak olyan szimpla, korrekt kiállítás nem is jó, ugyanis a lényeg a héroszon van. Halottról jót vagy semmit. Tehát semmit. Jó, értem, nekünk nincs Wright-unk, se Gaudink, de mégiscsak valakik ikonjáról van szó. Hát legyen. De a hérosz legalább olyan fals, mint Tormai Cicellét irodalomnak nevezni. Úgy tűnik az MMA-nál már nincs lejjebb. És ez amilyen rossz, olyan jó hír is egyben. Hiába tűnik egyesek számára az irreális igaznak, ez csak rövid ideig tartó illúzió. Azt mondják az írások, hogy a Kali Yuga az egyetlen olyan állapota a világnak, amikor megszülethet a teljes felszabadulás. “After such dissolution, Lord Brahma would recreate the universe and mankind will become the ‘Beings of Truth’ once again.”

Darth Sidious

A kibogozhatatlan gubanc

Mi a magyar? címmel nyílt kiállítás a Műcsarnokban a múlt héten. A cím izgalmasnak tűnt. Kíváncsi voltam, hogy a “magyarkodó” kurzus Műcsarnoka mit válogat egy ilyen kérdés köré. Egy kiállítás szükséges feltétele, hogy műveket rendezzünk egy térbe, de nem elégséges feltétele annak, hogy egy jó kiállítást hozzunk létre. Szokásomtól eltérően még a szövegeket is elolvastam, annyi legalább pozitív, hogy ezek érthető magyar nyelven íródtak és nem a gyűlölt művészettörténészi törzsi nyelvjárásban. Csak sajnos nem értem, hogy miről szól a kiállítás, a magyarázatok ellenére sem. Valami olyasmit vártam volna, mint Kovách Gergő és Péli Barna: Mátyás és Tinódi”-ja vagy ugyancsak tőlük, Kotormán Norberttel kiegészülve, az “Attila most” vagy a mindig következetes Gerber Pál jól értelmezhető, mégsem direkt munkái. Itt körülbelül vége is. Nem állítom, hogy nincsenek jó munkák ezeken kívül is, csak nem értem, hogy miért vannak itt. Vagy ha érteni akarnám, akkor olyan direkt értelmezések kerekednének, amelyek a ciki határát súrolják. Nem értem ebben az összefüggésben az általam nagyon kedvelt Keserű Ilonának a gubancát (Ja! Lehet, azért mert gubanc van?) Vagy hogy miért van itt Fehér László? És azt sem értem, hogy miért kerülnek a falra olyan direkt zsengék, mint Csiszér Zsuzsi piros-fehér- zöld kezű portréja. Vagy a kiváló Erdélyi Gábor “Verejték” című narancs színű munkája 2001- ből, ami szintén meglehetősen egyszerű és direkt értelmezésre ad lehetőséget vagy értelmezhetetlen. Lehet persze, hogy ez csak egy reprezentatív válogatás akar lenni a lehetséges munkákból, de akkor a cím nem stimmel ( viszont ütős) és akkor az sem, hogy sok jó művész és munka kimaradt, mások viszont indokolatlanul túlreprezentáltak. Például Szurcsik József, akitől ezek a legjobb munkák, amit valaha láttam, csak megint nem értem a miértet. Ugyanakkor a szándékot , hogy létrejöjjön egy kiállítás “Mi a magyar?” címmel, egy olyan társadalmi káoszban, amiben jelenleg élünk, csak üdvözölni lehetne, ha sikerült volna létrehozni, de nem sikerült. Vagy a bátorság hiányzott, vagy szélesebben kellett volna meríteni, de sokkal inkább azt gondolom, sőt majdnem biztos vagyok benne, hogy a művek hiányoznak. A “mi a magyar” kérdése politikai kérdés és ma Magyarországon csak elvétve van politikus művészet. Ez a kiállítás sem az. Jellemzően szépelgés és megélhetési műtárgy-gyártás van. Ebből pedig nehéz egy igazán erős, tökös anyagot összehozni. A mai magyar képzőművészetnek fájdalom, de nincsenek Ganxstái sem Tankcsapdái: Mi a fasz van veled Magyarország?

Kovách Gergő, Péli Barna, Kotormán Norbert: Attila most 2012

%d blogger ezt kedveli: