Posts Tagged ‘ Rippl ’

Esik a hó, trappol a ló, de az élet nem állhat meg

Elsüllyedünk az egyre aljasabb politikába. Utálom, hogy a napjaink lassan csak erről szólnak. Orbán, Semlyén, Matolcsy és a többi briganti, na meg a töketlen ellenzék. Én galériás vagyok – már megint – és tenni szeretném a dolgomat. Ha bejön hozzám valaki a galériába, a művészetről szeretnék beszélgetni, képekről, kiállításokról, nem az orkokról, akik lassan mindent tönkrevernek. Arról kéne dumálni, hogy nem állhatunk le, nem tehetjük saját magunkat takaréklángra – miattuk. A műkereskedelemben Nagyhalál van. A kortárs piacon még nagyobb. Én mégis aukciót rendezek, kortárs aukciót. Mert az élet nem állhat meg. Ahogy a hóvihar összekovácsolta a közösséget, ugyanígy nekünk is közösen kellene cselekednünk. Igaz, a kortárs piac sosem dübörgött úgy, mint a klasszikus. Egy poros Iványit vagy egy gyenge nagybányait mindig is könnyebb volt eladni, mint egy remek, friss mai munkát. Ennek persze vannak kulturális okai is – méghozzá súlyosak – de én inkább más szempontokat tartok most fontosnak, mert évszázados lemaradást mi nem tudunk csak úgy, hipp-hopp korrigálni. A kortárs piac gyakorlatilag baráti körökre épül. Elég csak megnézni a Ledényi Attila által kiadott füzeteket és kiderül, hogy a gyűjtők nagy része egy-egy galéria köré csoportosuló baráti társaság. Ha a haverok egy művészből már jóllaktak, akkor beemelünk egy újat és azzal töltjük a gyűjteményüket. Ha ez is kifárad, jön a következő. Soha nem sikerült kiszélesíteni a piacot és ez elsősorban a bizalomhiánynak köszönhető. Nem a galériás bizalmi tőkéje kevés, nem is a művészeké, hanem az egész piacé, úgy, ahogy van. Milliókat nem fizetnek ki csak úgy tetszés alapon, ma meg már pláne nem és ez egyre inkább így lesz. Ami hiányzik, az az árgarancia. Ha veszek valamit, tudnom kell – hogyha megunom vagy pénzre van szükségem –  az, amit megvettem nem értéktelen, hanem érték, mégpedig a piac által árazottan az. Kevés a mesés jövőről – ami egyébként valljuk be bizonytalan – rózsaszín képet festeni, ha mégoly meggyőzően tudjuk is előadni. Hogy kevés, azt láthatjuk az eredménytelenségünkön. Ha veszek egy Kádár Bélát, azt elég korrekten meg tudom mondani – tól-ig határok között – hogyha azonnal eladom, kb. mennyi veszteséget kell elkönyvelnem. A kortárs ma úgy néz ki kivülről, hogy szinte a teljes vételár veszteség. A galériák tőkeszegények, nem tudják  garantálni, hogy mínusz x-ért bármikor visszaveszik, de még a csere lehetőségét sem tudják felajánlani. Londonban, New York-ban a nemzetközi vásárokon közben dübörög a kortárs piac. Egy kiemelt kortárs árverés ma nagyobb forgalmat generál, mint az impresszionisták. A bizalmat csak a másodlagos piac felépítésével lehet itthon megteremteni. 2001-ben rendeztem az első kortárs árverést, lehet, hogy furcsán hangzik, de talán az volt a legsikeresebb. Aztán bele-belenyúltam, de támogatottság nélkül elég nehéz állandóan széllel szemben pisálni. Általában a galériák, de a művészek is utálták az árverést. Féltették az áraikat. Pedig ez két külön dolog. A galéria és a műterem az elsődleges piac, az aukció egy másodlagos, ahol el lehet adni azt, ami már nem kell. A kezdet lehet fájdalmas – vagy annak tűnhet – de hosszútávon nincs más megoldás. Egy művész árának az aukciós piacon is fel kell épülnie, és ha a piac megkedveli, akkor az árai képesek akár meredeken is emelkedni. Ez a klasszikus piacon is pont így működik. A normális és a végcél is az lenne, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtti vagy a már elérhetetlen művek az aukciókon magasabb árakat érjenek el, mint ugyanattól a művésztől a galériában egy friss, szabadon megvehető munka. Csak ez nem megy egyik napról a másikra, de addig -bár mily fájdalmas – ki kell bírni. Ne adj isten, még támogatni is lehetne- legalább verbálisan – a történetet. Fel kéne ismerni, hogy minden sikeres eladás, történjen bárhol, bármelyik galériában, mindnyájunkat gazdagítja. Ma a magyar műkereskedelem forgalmának csak elenyésző részét adja a kortárs és ha nem lesz másodlagos piac, akkor nem is várható, hogy az arány jelentősen változzon. Miközben tudjuk, hogy Vaszary-ból vagy Rippl-ből már nem lesz több. A klasszikus piacon lassan ugyanazok az ismert képek keringőznek körbe-körbe. A piac éhségét éppen ezért, mindenhol a világon, a kortárssal elégítették ki. Én ismét megpróbálom áprilisban és ki is tartok, ameddig nem válik totál ésszerűtlenné. Remélem lesznek, akik mellém állnak, mert egyedül nem megy. Előbb vagy utóbb rá kell ébrednünk, hogy vannak közös érdekeink, amik fontosabbak a konkurenciaharcnál és nem a mára, hanem elsősorban a jövőre kellene koncentrálnunk.

50 000 000

Kevés a jó szemű, értő gyűjtő, aki az értékekkel és az árakkal is tisztában van. Köszönhető ez a sokáig istenített marketingnek, mármint annak, hogy folyamatosan rossz volt a marketing üzenete. ” A művészet befektetés! ” Soha nem akart a piac igazi rajongókat toborozni, csak befektetőket találni. Egyszerűbb is a kapzsiságra építeni, mint értő szemeket nevelni, már ha ez egyáltalán lehetséges egy vizuális nyomorban élő országban. Elég volt csak pumpálni az aktuális neveket és sulykolni, hogy ma épp ez a tuti. Így született egy teljesen torz, értékrendtől és kvalitásérzéktől mentes piac. Volt már sztárolva Rippl, Munkácsy, Nagybánya, stb. most épp a Nyolcak és a magyar “Vadak” vannak műsoron. Ismét a színpadon volt Perlrott Csaba: Verőfényes udvar Nagybányán című képével. Már az előző futásakor is bántotta a szemem. Most, hogy újra előkerült sem változott a véleményem. Abba nem is mennék bele, hogy (már megint az értékrend) miért ennyi egy Perlrott, bár akármilyen is? Persze, ha valakinek ennyire tetszett, akkor miért ne? Egyébként, úgy általában, nekem karcosak azok a művészettörténészi ömlengések, amit gázsiért egy kereskedelmi aukcióhoz rittyentenek a szakma “nagyjai”. Bátor dolog Matisse-hoz hasonlítani Perlrott-ot. Nem vitatom, hogy színes, mint a Dörmögő Dömötör, de azért Matisse több ennél egy kicsivel. Ami a legszembetűnőbb, az az igazi szabadság, a bátorság hiánya. Fauvos elemek keverednek egy elég szerencsétlenül térbe állított, merev geometrikus formával, a házzal. Szemben a nagyvonalúan megformált kerttel, a házba egy kicsit feleslegesen belegabalyodott a művész. És szerintem, a merev kompozícióval megölte a fauvokra jellemző oldottságot, szabad képszerkesztést. Olyan szerencsétlen erővonalakat teremtett, amelyek számomra zavaróvá teszik a képet. A kép alsó vonalával párhuzamosan született egy hangsúlyos, vízszintes osztat, amire derékszögben támaszkodik a ház sarka és a fa törzse. Mindezt 45 fokban ugyanebben a csomópontban metszi az út széle, ami az oromfal előtti grádicsban folytatódik. Ezt tovább erősíti az út bal széle, ami a tető vonalában folytatódik. Nem túl szerencsés, mi több, nem túl izgalmas szerkezet. Hogy a ház perspektívája hibás, afölött nyugodtan szemet hunynék, de pont ez a “hiba”vagy szándékos elrajzolás hozza létre, illetve erősíti a zavaró párhuzamost. Mindez természetesen nem gátolta a sikeres eladást. A színek legyűrték a formát. És ez nem is baj egy szenvedő piacon, legalább a marketingeseknek van újabb muníciója. Az értékek zűrzavara azonban tovább folytatódik.

Perlrott-Csaba Vilmos: Verőfényes udvar Nagybányán

Jó dolog a Photoshop, könnyű kísérletezni, pár perc alatt át lehet írni képeket. Kicsit játszadoztam és közben megpróbáltam szabadulni a zavaró szerkezettől, talán sikerült is. Remélem a művész se haragudna érte, ha látná. Ha mégis, akkor elnézését kérem.

Perlrott, kicsit másként

Egyszer volt, vagy nem is volt Blitz Galéria?

1991-ben a Falk Miksa utcában megnyílt a Blitz Galéria. Ott, abban a helyiségben, ahol most a Missionart működik. Klasszikus modernekkel foglalkoztam elsősorban, a ma oly divatos Nyolcakkal, Nagybányaiakkal, stb, stb… Kis galéria, kicsiny létszám. Én voltam és egy alkalmazott, Virág Judit.  olvasásának folytatása

%d blogger ezt kedveli: