Posts Tagged ‘ Vaszary ’

A piac hegymenetbe kapcsol?

 

A Virág Judit Galéria igazán sikeres aukciója után most az a kérdés, hogy egy szerencsés csillagállást vagy egy fordulat kezdetét láttuk-e. Régen nem látott árak és igazi meglepetések voltak az árverésen, a legnagyobb talán Vaszary: Nő virágos kalapban című munkájának 40 000 000 azaz negyvenmilliós ára. Ez a fénykorban is kiemelkedő ár lett volna. Több olyan mű kelt el igazán rangos áron, amelyek egy ideje már kínlódtak a piacon, most mégis sikerült szerető gazdára találniuk. Jó volt látni ismét olyan – ráadásul sikeres- műveket, amelyek valamikor a Blitz Galéria kínálatából kerültek budapesti gyűjteményekbe. Két Gulácsy mű, közülük a Firenzei lány az egyik legérzékenyebb és legszebb munka, amely egykor a Blitz tulajdona volt. Mednyánszky, itt Uszályok címmel indult képe, a párás ködös rakpart, kedvenc képem volt a legnagyobb magyar festőtől. Szinyei Merse kedves kicsi tájképét, ha jól emlékszem, egykor Szinyei Merse Rózsi kapta ajándékba, ezért is  Csipkerózsika a címe. Be kell vallanom, igen jó érzés látni, hogy amit valamikor tőlem vásároltak gyűjtők, az ma is komoly érték, és a tulajdonos nem átkoz azért, hogy mit és mennyiért varrtam a nyakába. És igazolva látom azt a hitvallásomat, miszerint a galériás felelősséggel tartozik azért, amit valaha elad vagy eladott. Egyébként, most decemberben a Blitz-ben – ahol a másodlagos kortárs piac megteremtésén dolgozunk – mi magunk is a piac élénkülését tapasztaltuk, természetesen  ezt egy másik számrendszerben, de mi mindig szerettünk a jövőért dolgozni, a MEO-ban is és a Blitz-ben is. Most már csak egy igazán sikeres Kieselbach aukció kellene ahhoz, hogy elmondhassuk, a műkereskedelemben tényleg vége a válságnak, legalábbis a festménypiacon. Egyúttal elindulhatunk felfelé, remélve, hogy mindenki levonja az elmúlt évek tapasztalatait és nem csak az árak, de talán a bizalom is helyreáll, amin lenne mit javítanunk. Igen, így többes számban, mert a piac bizalmát közösen kell visszaszerezni, szem előtt tartva, hogy vannak közös szakmai érdekeink, a konkurenciaharc csak ezek után következhet. Van az a bizonyos sztori a ventilátorral, ami mindenkit összefröcsköl, nem kéne többé belepiszkítani. Hát így, egy új hajnal reményében.gulacsy_lajos-firenzei_lany_1904-45._aukcio_139

Esik a hó, trappol a ló, de az élet nem állhat meg

Elsüllyedünk az egyre aljasabb politikába. Utálom, hogy a napjaink lassan csak erről szólnak. Orbán, Semlyén, Matolcsy és a többi briganti, na meg a töketlen ellenzék. Én galériás vagyok – már megint – és tenni szeretném a dolgomat. Ha bejön hozzám valaki a galériába, a művészetről szeretnék beszélgetni, képekről, kiállításokról, nem az orkokról, akik lassan mindent tönkrevernek. Arról kéne dumálni, hogy nem állhatunk le, nem tehetjük saját magunkat takaréklángra – miattuk. A műkereskedelemben Nagyhalál van. A kortárs piacon még nagyobb. Én mégis aukciót rendezek, kortárs aukciót. Mert az élet nem állhat meg. Ahogy a hóvihar összekovácsolta a közösséget, ugyanígy nekünk is közösen kellene cselekednünk. Igaz, a kortárs piac sosem dübörgött úgy, mint a klasszikus. Egy poros Iványit vagy egy gyenge nagybányait mindig is könnyebb volt eladni, mint egy remek, friss mai munkát. Ennek persze vannak kulturális okai is – méghozzá súlyosak – de én inkább más szempontokat tartok most fontosnak, mert évszázados lemaradást mi nem tudunk csak úgy, hipp-hopp korrigálni. A kortárs piac gyakorlatilag baráti körökre épül. Elég csak megnézni a Ledényi Attila által kiadott füzeteket és kiderül, hogy a gyűjtők nagy része egy-egy galéria köré csoportosuló baráti társaság. Ha a haverok egy művészből már jóllaktak, akkor beemelünk egy újat és azzal töltjük a gyűjteményüket. Ha ez is kifárad, jön a következő. Soha nem sikerült kiszélesíteni a piacot és ez elsősorban a bizalomhiánynak köszönhető. Nem a galériás bizalmi tőkéje kevés, nem is a művészeké, hanem az egész piacé, úgy, ahogy van. Milliókat nem fizetnek ki csak úgy tetszés alapon, ma meg már pláne nem és ez egyre inkább így lesz. Ami hiányzik, az az árgarancia. Ha veszek valamit, tudnom kell – hogyha megunom vagy pénzre van szükségem –  az, amit megvettem nem értéktelen, hanem érték, mégpedig a piac által árazottan az. Kevés a mesés jövőről – ami egyébként valljuk be bizonytalan – rózsaszín képet festeni, ha mégoly meggyőzően tudjuk is előadni. Hogy kevés, azt láthatjuk az eredménytelenségünkön. Ha veszek egy Kádár Bélát, azt elég korrekten meg tudom mondani – tól-ig határok között – hogyha azonnal eladom, kb. mennyi veszteséget kell elkönyvelnem. A kortárs ma úgy néz ki kivülről, hogy szinte a teljes vételár veszteség. A galériák tőkeszegények, nem tudják  garantálni, hogy mínusz x-ért bármikor visszaveszik, de még a csere lehetőségét sem tudják felajánlani. Londonban, New York-ban a nemzetközi vásárokon közben dübörög a kortárs piac. Egy kiemelt kortárs árverés ma nagyobb forgalmat generál, mint az impresszionisták. A bizalmat csak a másodlagos piac felépítésével lehet itthon megteremteni. 2001-ben rendeztem az első kortárs árverést, lehet, hogy furcsán hangzik, de talán az volt a legsikeresebb. Aztán bele-belenyúltam, de támogatottság nélkül elég nehéz állandóan széllel szemben pisálni. Általában a galériák, de a művészek is utálták az árverést. Féltették az áraikat. Pedig ez két külön dolog. A galéria és a műterem az elsődleges piac, az aukció egy másodlagos, ahol el lehet adni azt, ami már nem kell. A kezdet lehet fájdalmas – vagy annak tűnhet – de hosszútávon nincs más megoldás. Egy művész árának az aukciós piacon is fel kell épülnie, és ha a piac megkedveli, akkor az árai képesek akár meredeken is emelkedni. Ez a klasszikus piacon is pont így működik. A normális és a végcél is az lenne, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtti vagy a már elérhetetlen művek az aukciókon magasabb árakat érjenek el, mint ugyanattól a művésztől a galériában egy friss, szabadon megvehető munka. Csak ez nem megy egyik napról a másikra, de addig -bár mily fájdalmas – ki kell bírni. Ne adj isten, még támogatni is lehetne- legalább verbálisan – a történetet. Fel kéne ismerni, hogy minden sikeres eladás, történjen bárhol, bármelyik galériában, mindnyájunkat gazdagítja. Ma a magyar műkereskedelem forgalmának csak elenyésző részét adja a kortárs és ha nem lesz másodlagos piac, akkor nem is várható, hogy az arány jelentősen változzon. Miközben tudjuk, hogy Vaszary-ból vagy Rippl-ből már nem lesz több. A klasszikus piacon lassan ugyanazok az ismert képek keringőznek körbe-körbe. A piac éhségét éppen ezért, mindenhol a világon, a kortárssal elégítették ki. Én ismét megpróbálom áprilisban és ki is tartok, ameddig nem válik totál ésszerűtlenné. Remélem lesznek, akik mellém állnak, mert egyedül nem megy. Előbb vagy utóbb rá kell ébrednünk, hogy vannak közös érdekeink, amik fontosabbak a konkurenciaharcnál és nem a mára, hanem elsősorban a jövőre kellene koncentrálnunk.

Aukció nyáron?

Nyár, buli, szerelem, árverés. Pintér Péter a nyaralók közé viszi a műkereskedést, július 16.-án aukciót rendez Balatonfüreden, a Vaszary Villában. Füred jó környék. Nagy az igyekezet és én drukkolok, hogy a  fürdőgatyában ne csak fagyira legyen pénz. Nagy kérdés, hogy a villák és vitorlások tulajdonosait érdekli-e a művészet? Valamiért a műgyűjtés még hiányzik a “kié a legnagyobb” verseny kategóriái közül. olvasásának folytatása

%d blogger ezt kedveli: