Posts Tagged ‘ zen ’

Állítsátok meg a földet …

Ötvenkettedik születésnapom alkalmából a barátaimat egy haiku kötettel ajándékoztam meg. Ötvenkét verset válogattam a sajátjaimból, amit tradicionális japán kötésben prezentáltam. A haiku egy japán zen tradíció, sajátos versforma, három sor, öt szótag, hét szótag, öt szótag. A kötetben ez volt az első vers:

Nem voltam sehol
Nem is leszek, hol?mikor?
Sehol, semmikor.

A haiku egy kép, egy hangulat, múlékony, mint a pillanat, olyan, mint egy lábnyom a tengerparti homokban, amit a következő pillanatban elmos a víz. Én ezért szeretem. Nem magyaráz, nem ír körül, a lényeget próbálja megragadni. Tünékeny, mint mi magunk. Nyomot hagyni a világban? Illúzió. Elmos mindent az idő árja egy pillanat alatt. Nincs semmi állandó, minden változik, nincs ego, azaz szilárd én, hiszen az is pillanatról pillanatra változik, már nem az vagyok, aki tegnap voltam, pláne nem az, aki húsz éve. Az ember csak egy változó tudatfolyam. Az én pedig a tudat kreációja, amihez persze körömszakadtáig ragaszkodik. Aztán belebonyolódunk a dolgokba, az én és más problémájába, ezt kedvelem, azt meg utálom, stb stb. Pitiáner sztorik. Az űrállomásról nézve a Földet az egész értelmezhetetlenné válik. Az egész csak egy habos-babos kék golyó. Ki az a Kováts Lajos? Milyen ország? Milyen miniszter? Szánalmas az egész. Jó lenne néha ellátogatni a Holdra és ott felnézni az égre, onnan végképp röhejes, akkorák se vagyunk, mint egy bacilus. Én mostantól havonta megyek a Holdra, jól kiröhögöm magam egy-két nap alatt, aztán visszajövök pattogni, mert amilyen hülye vagyok, hiányozna ez az idióta prolivircsaft. Dehogy hiányozna, csak azt hiszem. Na, inkább azt hiszem, hogy mostanra teljesen összezavarodtam. Na mindegy, úgyis minden belül dől el, úgyhogy tök mindegy, hogy megyek-e vagy maradok, mert belül ugyanaz lesz ott is, mint itt. Szóval a probléma az ön készülékében van. Persze azért nem egészen, de majdnem. Már mint a jövés menés.

Fürdik a guppi,
a parton macska kószál,
mancsán bikini.

Ahol szükség van és ahol nincs a művészekre l.

Mark Rothko: White Center

Szükség van-e művészekre? A világnak vannak olyan részei ahol ez a kérdés fel sem merül, fel sem merülhet, mert a művészet része a mindennapi létnek, amit át és át jár ezer és ezer módon. Magyarországon azonban a “nincs szükség művészekre” tahó megközelítés elkeserítő, de sajnos nem egyedi. Abban igen, hogy pöffeszkedően arrogáns és “bátor”, de a lényeget tekintve nem különleges. Ez jól látható az épített környezettől az öltözködésen át egészen az enteriőrökig. Említhetném a kortársművészethez való viszonyulást és annak meg nem értését, valamint az ebből fakadó gúnyos megjegyzéseket. Lepukkadt, igénytelen, proletár vagy helyesebben proli szemlélet. Ugyanis a “művészi”  elutasítása nem más, mint igénytelenség, bárdolatlanság, tudatlanság. A művész kategóriát egyébként nem kedvelem abban az értelemben,  ha azt egy különleges, kiváltságos csoportként definiálják és kizár más,  általában nem “művészek” által végzendő emberi tevékenységeket, mint például az asztalost vagy a szakácsot (Heston Blumenthal az vajon mi?) A művészet szerintem egyfajta hozzáállás vagy viszonyulás a feladathoz, mi több az élethez és annak legfontosabb részéhez a munkához. A munka a legcsodálatosabb emberi tevékenység, ahol kiteljesedhet és értelmet kaphat a létezés. Gondoljunk csak a zen-re, ahol lényegtelen a cselekvés miben léte, a “benne levés” az eggyé válás az itt és most-ban a fontos, a tökéletes, koncentrált tevékenységgel és ezáltal a mindenséggel. És ez lehet zen kalligráfia, takarítás vagy tájkép festés vagy akár főzés. Nem elhanyagolható természetesen a tehetség és a zsenialitás kérdése sem. Az egész halmaz eredője végül is a minőség. Ahol ez így van, ott jól, vagy legalábbis jobban működnek a dolgok általában. Ahol a munka nyűg, teher, szükséges rossz, és csak a piálás előtti intervallumot jelenti, ott semmi nincs a helyén, mint például nálunk. Itt arrogancia van, nincs tolerancia és nincs megértés. Az alázat és odaadás ismeretlen. Azt gondolom, ha a “művészeket” így definiáljuk -miért ne tehetnénk- érthetővé válnak bizonyos okok és következmények. Abban a közegben, ahol a művészet igény és ennek következtében érték, ott azt meg is becsülik. Ennek aztán vannak jól látható következményei. Hogy milyenek azt majd később sorra veszem.

Ha most  lazításként a műgyűjtés, műkereskedelem szintjére ugrunk, akkor – természetesen nem megfeledkezve az adott helyszín jóléti nívójáról, amit megpróbálhatunk a jövedelmi viszonyokkal súlyozni- pusztán érdekességként, felsorolnék néhányat a kortárs művészek munkáiból és aukciókon elért áraikból. Hatásvadászati célból forintosítva.

Gerhardt Richter: Abstraktes bild 1990 2 051 584 000 Forint  2011 02 15 Sotheby’s London

Cindy Sherman: Untitled 153 1985  480 000 000  Forint  2010 11 08 Phillips New York

Jasper Johns: Flag 1960-1966  5 100 000 000 Forint  2010 05 11 Christie’s  New York

Mark Rothko: White Center  13 000 000  000 Forint  2007 05 15 Sotheby’s New york

És egy érdekesség az árak emelkedéséről:

Lucian Freud: Naked Portrait With reflection (1980)  845 376 000 Forint volt 1998 12 09 -én a Sotheby’s-nél, Londonban. Ugyanez a kép  4 190 340 000 forint lett 2008 06 30 a Christie’s- nél ugyancsak Londonban.

Valaki halkan keresett tíz év alatt egy szolidabb összeget.

%d blogger ezt kedveli: